Keresztény szemmel

Hozzászólás a cikkhez

Nehéz idõket élünk – szoktuk ismételgetni a közhelyet, amikor nem mennek igazán jól a dolgaink. S valóban: sok küszködést, nehézséget látni országszerte, sok minden nem a várakozásainknak megfelelõen – és még kevésbé a kívánalmaink szerint – alakult az elmúlt idõszakban. Ez mind szellemi, mind pedig egzisztenciális értelemben véve nemcsak aggasztó, de olykor fájdalmas is. S még ezt is tetézi az állandó, unalomig ismert, viszolygást keltõ közéleti civakodás, a sokszor kicsinyes verbális ökölharc. Ember ember ellen acsarkodik a társadalmi élet szinte minden síkján, meg-megbontva ezzel a magánélet védõburkát is. Családokba férkõzik be az ellentét, testvér fordul testvér ellen, mert kiderül valami, ami addig titok volt, vagy mert nem sikerül konszenzust kialakítani valamilyen fontos (vagy annak vélt) kérdésben.

Pedig pont ilyenkor, a nehézségek idején van igazán nagy szükség egymás megértésére és a testvéri szeretetre. Hiszen mennyivel nehezebb idõk is jártak már ezen a földön, hány valóban tragikus eseményen segítette már át az érintetteket a keresztényi megértés, segítõkészség és szeretet! Szinte fel sem fogható, hogy miként lehetett túlélni a gályarabság éveit vagy az üldöztetés, bujkálás idõszakát. Voltak, akikre az Úr olyan terhet mért, amelynek már az említésétõl is elborzad a ma embere. S ha távolabbra tekintünk a történelemben, több száz év múlva sem láthatunk békét az ellenségeskedés helyett. Fejlõdés helyett ismét hanyatlást, megértés és a keresztény értékek megbecsülése helyett ismét pusztítást találunk abban a múlt század közepi idõszakban, amikor az is elég volt a meghurcoláshoz, ha valaki nem a kellõ lelkesedéssel éltette, tapsolta meg az éppen aktuális szónokot. Az pedig magától értetõdõen elsõ számú ellenséggé vált, akirõl megsejtették, hogy templomba, gyülekezetbe jár, vagy éppen hittanra járatja a gyermekét. S ha e bûnök igazolására netán még tanú is volt – márpedig sokszor akadt egy-egy megfélemlített vagy megzsarolt ember –, akár börtön vagy munkatábor is várhatott az elítéltre tisztességes igazságszolgáltatás, tényleges tárgyalás nélkül.

Ám ezeket az idõszakokat sem a panasz jellemezte. Se szeri, se száma a nehézségek közepette is szilárdan kitartó, a szennyben tisztán maradó, panaszt nem ejtõ testvéreinknek. Megemlékezésekben, beszélgetések során, visszaemlékezésekben sokszor hallhatunk errõl, de ilyenkor is csak ritkán hangzanak el panaszkodó, még kevésbé gyûlölködõ, szitkozódó beszédek. Pedig sokan vannak, akiknek ebbéli jogát – emberi mércével mérve – nehéz lenne elvitatni. Mégsem ez a jellemzõ; sokkal inkább a szelíd, csendes, elfogadó magatartás jellemzi protestáns eleinket, melyben a szenvedõ ember Jézusra tekint, és testi-lelki fájdalmak között vergõdve is képes kimondani: „Uram, mi ez a te kínjaidhoz képest?”

Böjtben járunk, Jézus szenvedéstörténetének és feltámadásának ünnepéhez közeledünk. Méltóbb hát a közelgõ eseményhez a befelé fordulás; válasszuk a csöndet a harsányság helyett. Hiszen nem kell ahhoz megalázkodnunk, hogy mosolyogva viseljük a nehezebb idõszakokat is; nem kell ahhoz megalkuvónak lennünk, hogy ne ordítsunk azonnal, ha jogtalanság ér minket, s nem kell árulónak éreznünk magunkat azért, mert nem menetelünk az elsõ sorban a hangadók mellett.

Persze mindez nem jelenti azt, hogy megszabadulhatunk a társadalom jobbítása érdekében kapott mandátumunk által reánk rótt kötelezettségeinktõl. Nem hagyhatjuk szó nélkül, ha hazugsággal, tisztességtelenséggel találkozunk, és nem hunyhatunk szemet felette… Ám fontos, hogy még ilyenkor is az embert, a megtévedt testvért lássuk a másikban, akit szeretni kell és lehet, akihez kötelesség – gyakran nehéz szolgálat – kapcsol. Nekünk kell megláttatnunk a helyes utat! De biztos a siker, ha Megváltónkra emeljük tekintetünket, és nem feledkezünk meg hálát adni azért, hogy közéleti kínjaink mennyire eltörpülnek a világ más tájain dúló háborúk, a természeti katasztrófák és az emberi gonoszság ezernyi megnyilvánulása mellett.

Gyarmati Gábor

::Nyomtatható változat::