Evangélikusok

Mátis Lívia – Mátis István nyugalmazott evangélikus lelkész gyermeke – tavaly decemberben a Köztársaság Elnökének Érdemérmét kapta a könyvkiadás területén végzett áldozatos munkájáért. Jelenleg a Kortárs Kiadó igazgatója, és számos tehetséges fiatal neki köszönheti első kötete megjelenését.

Amikor leülünk egymással szemben, próbálom megbecsülni a korát; később kiderül, legalább tizenöt évvel fiatalabbnak néztem. Kedves, mosolygós, intelligens, és szívesen mesél.

– Az irodalom szeretetére édesapám adott példát. Hatalmas könyvtára volt; még olvasni se tudtam, amikor már az Egri csillagokról mesélt nekem, később a népi írók műveit adta a kezembe. Neki köszönhettem meg azt is, hogy életben maradtam, hiszen felgyógyultam egy súlyos betegségből. Amikor Lilla húgom filmet készített édesapánkról, megkérdezte: „Édesapa, félsz a haláltól?” Ő azt válaszolta, hogy nem fél, megbékél Isten akaratával, de mindent meg kell tennie azért, hogy életben maradjon. Ez járt a fejemben, amikor a rákkal küzdöttem. Egy lelkész egész életével prédikál, és nekem jó példa jutott. Édesapám ma, kilencvenhét évesen Kati húgommal lakik együtt, ő gondoskodik róla, és mi, gyerekek, unokák szinte naponta látogatjuk.

– Hol töltötted a gyerekkorodat?

– Sokfelé. Amikor 1938-ban visszacsatolták a Felvidéket, édesapámat megválasztották egy ottani színmagyar falu, Felsőszeli lelkészévé. 1945 augusztusában a csehszlovák hatóságok kiutasították azokat – így minket is –, akik 1938 után költöztek oda. Édesapám nem akart menni, mert úgy gondolta: neki ott a helye, a gyülekezetében. A végén börtönbe zárták, ha egy napra is, és kitoloncoltak minket. Csákváron éltünk egy darabig, majd a Vas megyei Nádasdra kerültünk. A gimnáziumot már Ajkán végeztem.

– Hogyan kerültél kapcsolatba a könyvkiadással?

– Évekig felvételizgettem a bölcsészkarra, de a származásom miatt nem vettek fel. Végül levelezőn végeztem, már munka mellett, bár állást is csak nehezen találtam, mert ahogy a személyzetis megnézte a lapomat, rögtön elutasított – még segédmunkásnak sem kellettem. 1961-ben kaptam végül munkát az Országos Széchényi Könyvtárban, ott is csak úgy, hogy egy ismerősöm biztosította afelől a párttitkárt, hogy semmilyen bűncselekményt nem fogok elkövetni. 1968-ig dolgoztam a könyvtárban, akkor kerültem át a Szépirodalmi Kiadóhoz. Ott sajátítottam el a kiadói szakma alapjait. 1995-től a Kortárs Kiadót vezetem.

– Mi szükséges ahhoz, hogy valaki jó legyen ebben a szakmában?

– Talán a műveltség. Fel kell tudni ismerni az értékeket: mi a valódi irodalom? Ez nem különleges képesség, szerintem leginkább a műveltségből fakad. Rengeteget kell olvasni.

– Mi a különbség szépirodalmi és dilettáns vagy giccses írás között?

– Erre nagyon nehéz pontosan válaszolni. Ugyanarról a jelenségről máshogyan ír egy dilettáns, és máshogy az igazi író. A dilettáns leírása felszínes vagy üres, agyonkoptatott toposzokat használ, míg az igazi író teljesen egyedit, nem megszokottat ad. „Az igazat mondd, ne csak a valódit!” Ennél pontosabban nem tudom megfogalmazni.

– Miből áll a munkád?

– Amíg lektor voltam, főként olvastam, és arra törekedtem, hogy az értékeket át tudjam menteni az éppen aktuális politikai szempontok ellenére. Bár tekintettel kellett volna lennem a politikára, én lényegében figyelmen kívül hagytam. Ma bármit meg lehet jelentetni, de most a pénz a legnagyobb hatalom. Régen akadt pénz, de szabadság alig, ma viszont szabadság van, ellenben pénz nincs. Ma az iparrá silányult könyvkiadásban és -kereskedelemben leginkább a harsányan reklámozott, ám többnyire kétes értékű művek aratnak közönségsikert. Az igazán értékes irodalom iránt alig érdeklődnek az olvasók és a vásárlók. Ennek ellenére mégis van néhány kiadó, amelyik megpróbálja életben tartani a kortárs magyar irodalmat. Piaci forgalmunk tehát igen csekély, nem elég arra, hogy fenntartsuk magunkat. Éppen ezért a Kortárs Kiadónál a munkám legnagyobb része abból áll, hogy megpróbálok pénzt szerezni, mert az állami támogatás igen kevés. Csodákból élünk, és eddig valahogy minden évet átvészeltünk. Számos kiváló szerzőnk van, de jobbadán nincsenek benne az irodalmi kánonban: senki nem hajlandó velük irodalmi értékeik alapján foglalkozni, nekünk pedig nincs pénzünk reklámra.

– Mi kell ahhoz, hogy valaki felkapott szerző legyen?

– Tehetség és óriási hátszél. Kapcsolatok. Tudok olyan írót, aki legalább olyan jó és színvonalas műveket alkotott, mint a felkapottak, mégsem hallani róla. A mi lehetőségeink végesek, csak pár száz példányban tudjuk kiadni a szerzőinket.

– Hogyan kerülsz kapcsolatba a szerzőkkel?

– Régóta dolgozom a szakmában, és sok embert ismerek. Gyakran találkozom fiatalokkal, akik hozzák az írásaikat, de természetesen az is előfordul, hogy én keresek meg valakit, és kérek tőle kéziratot. Akadt olyan író is, aki nem merte nekünk adni a kéziratát, mert kineveztek és beskatulyáztak minket jobboldali kiadónak. Előfordult, hogy emiatt elkeseredtem, de aztán rájöttem, már az is siker, hogy megvetettük a lábunkat a könyvpiacon. És ha ki tudunk adni egy könyvet, az már az irodalom része lesz, és akadnak majd irodalomtörténészek is, akik sine ira et studio felfedezhetik. Egy kiadónak alázatosnak kell lennie: nem az a fő cél, hogy zajos sikerünk legyen, hanem hogy a művek megjelenjenek. A köztársasági elnöki díj nagyon jólesett, de nemcsak nekem szól, hanem az alig méltatott kiadói társadalomnak is.

Nézegetem az asztalra kitett könyveket. Mikszáth-novellák és -karcolatok, Móricz magyarságról szóló írásainak gyűjteménye, Jánosy István versei és drámái, Jékely Zoltán Kalotaszegről írott művei. Négy sorozat: az Új Látószög az első kötetes ifjú íróké, a Phoenix Könyvek a nyugati emigráció íróit gyűjti egybe, a Magyar Néző kötetei nagy íróink nemzetről szóló írásait adják közre, a Magyar Remekírók címe pedig önmagáért beszél. Lívia lelkesen magyarázza, mutogatja őket. Büszkesége és szerénysége olyan, mint a bábáé – nem ő szülte, de nélküle nehezen látott volna napvilágot bármelyikük is.

Jánosi Vali