Evangélikusok

Hozzászólás a cikkhez

Mátis Lívia – Mátis István nyugalmazott evangélikus lelkész gyermeke – tavaly decemberben a Köztársaság Elnökének Érdemérmét kapta a könyvkiadás területén végzett áldozatos munkájáért. Jelenleg a Kortárs Kiadó igazgatója, és számos tehetséges fiatal neki köszönheti elsõ kötete megjelenését.

Amikor leülünk egymással szemben, próbálom megbecsülni a korát; késõbb kiderül, legalább tizenöt évvel fiatalabbnak néztem. Kedves, mosolygós, intelligens, és szívesen mesél.

– Az irodalom szeretetére édesapám adott példát. Hatalmas könyvtára volt; még olvasni se tudtam, amikor már az Egri csillagokról mesélt nekem, késõbb a népi írók mûveit adta a kezembe. Neki köszönhettem meg azt is, hogy életben maradtam, hiszen felgyógyultam egy súlyos betegségbõl. Amikor Lilla húgom filmet készített édesapánkról, megkérdezte: „Édesapa, félsz a haláltól?” Õ azt válaszolta, hogy nem fél, megbékél Isten akaratával, de mindent meg kell tennie azért, hogy életben maradjon. Ez járt a fejemben, amikor a rákkal küzdöttem. Egy lelkész egész életével prédikál, és nekem jó példa jutott. Édesapám ma, kilencvenhét évesen Kati húgommal lakik együtt, õ gondoskodik róla, és mi, gyerekek, unokák szinte naponta látogatjuk.

– Hol töltötted a gyerekkorodat?

– Sokfelé. Amikor 1938-ban visszacsatolták a Felvidéket, édesapámat megválasztották egy ottani színmagyar falu, Felsõszeli lelkészévé. 1945 augusztusában a csehszlovák hatóságok kiutasították azokat – így minket is –, akik 1938 után költöztek oda. Édesapám nem akart menni, mert úgy gondolta: neki ott a helye, a gyülekezetében. A végén börtönbe zárták, ha egy napra is, és kitoloncoltak minket. Csákváron éltünk egy darabig, majd a Vas megyei Nádasdra kerültünk. A gimnáziumot már Ajkán végeztem.

– Hogyan kerültél kapcsolatba a könyvkiadással?

– Évekig felvételizgettem a bölcsészkarra, de a származásom miatt nem vettek fel. Végül levelezõn végeztem, már munka mellett, bár állást is csak nehezen találtam, mert ahogy a személyzetis megnézte a lapomat, rögtön elutasított – még segédmunkásnak sem kellettem. 1961-ben kaptam végül munkát az Országos Széchényi Könyvtárban, ott is csak úgy, hogy egy ismerõsöm biztosította afelõl a párttitkárt, hogy semmilyen bûncselekményt nem fogok elkövetni. 1968-ig dolgoztam a könyvtárban, akkor kerültem át a Szépirodalmi Kiadóhoz. Ott sajátítottam el a kiadói szakma alapjait. 1995-tõl a Kortárs Kiadót vezetem.

– Mi szükséges ahhoz, hogy valaki jó legyen ebben a szakmában?

– Talán a mûveltség. Fel kell tudni ismerni az értékeket: mi a valódi irodalom? Ez nem különleges képesség, szerintem leginkább a mûveltségbõl fakad. Rengeteget kell olvasni.

– Mi a különbség szépirodalmi és dilettáns vagy giccses írás között?

– Erre nagyon nehéz pontosan válaszolni. Ugyanarról a jelenségrõl máshogyan ír egy dilettáns, és máshogy az igazi író. A dilettáns leírása felszínes vagy üres, agyonkoptatott toposzokat használ, míg az igazi író teljesen egyedit, nem megszokottat ad. „Az igazat mondd, ne csak a valódit!” Ennél pontosabban nem tudom megfogalmazni.

– Mibõl áll a munkád?

– Amíg lektor voltam, fõként olvastam, és arra törekedtem, hogy az értékeket át tudjam menteni az éppen aktuális politikai szempontok ellenére. Bár tekintettel kellett volna lennem a politikára, én lényegében figyelmen kívül hagytam. Ma bármit meg lehet jelentetni, de most a pénz a legnagyobb hatalom. Régen akadt pénz, de szabadság alig, ma viszont szabadság van, ellenben pénz nincs. Ma az iparrá silányult könyvkiadásban és -kereskedelemben leginkább a harsányan reklámozott, ám többnyire kétes értékû mûvek aratnak közönségsikert. Az igazán értékes irodalom iránt alig érdeklõdnek az olvasók és a vásárlók. Ennek ellenére mégis van néhány kiadó, amelyik megpróbálja életben tartani a kortárs magyar irodalmat. Piaci forgalmunk tehát igen csekély, nem elég arra, hogy fenntartsuk magunkat. Éppen ezért a Kortárs Kiadónál a munkám legnagyobb része abból áll, hogy megpróbálok pénzt szerezni, mert az állami támogatás igen kevés. Csodákból élünk, és eddig valahogy minden évet átvészeltünk. Számos kiváló szerzõnk van, de jobbadán nincsenek benne az irodalmi kánonban: senki nem hajlandó velük irodalmi értékeik alapján foglalkozni, nekünk pedig nincs pénzünk reklámra.

– Mi kell ahhoz, hogy valaki felkapott szerzõ legyen?

– Tehetség és óriási hátszél. Kapcsolatok. Tudok olyan írót, aki legalább olyan jó és színvonalas mûveket alkotott, mint a felkapottak, mégsem hallani róla. A mi lehetõségeink végesek, csak pár száz példányban tudjuk kiadni a szerzõinket.

– Hogyan kerülsz kapcsolatba a szerzõkkel?

– Régóta dolgozom a szakmában, és sok embert ismerek. Gyakran találkozom fiatalokkal, akik hozzák az írásaikat, de természetesen az is elõfordul, hogy én keresek meg valakit, és kérek tõle kéziratot. Akadt olyan író is, aki nem merte nekünk adni a kéziratát, mert kineveztek és beskatulyáztak minket jobboldali kiadónak. Elõfordult, hogy emiatt elkeseredtem, de aztán rájöttem, már az is siker, hogy megvetettük a lábunkat a könyvpiacon. És ha ki tudunk adni egy könyvet, az már az irodalom része lesz, és akadnak majd irodalomtörténészek is, akik sine ira et studio felfedezhetik. Egy kiadónak alázatosnak kell lennie: nem az a fõ cél, hogy zajos sikerünk legyen, hanem hogy a mûvek megjelenjenek. A köztársasági elnöki díj nagyon jólesett, de nemcsak nekem szól, hanem az alig méltatott kiadói társadalomnak is.

Nézegetem az asztalra kitett könyveket. Mikszáth-novellák és -karcolatok, Móricz magyarságról szóló írásainak gyûjteménye, Jánosy István versei és drámái, Jékely Zoltán Kalotaszegrõl írott mûvei. Négy sorozat: az Új Látószög az elsõ kötetes ifjú íróké, a Phoenix Könyvek a nyugati emigráció íróit gyûjti egybe, a Magyar Nézõ kötetei nagy íróink nemzetrõl szóló írásait adják közre, a Magyar Remekírók címe pedig önmagáért beszél. Lívia lelkesen magyarázza, mutogatja õket. Büszkesége és szerénysége olyan, mint a bábáé – nem õ szülte, de nélküle nehezen látott volna napvilágot bármelyikük is.

Jánosi Vali

::Nyomtatható változat::