Keresztény szemmel

Ha vallási szokásainkat nyomtatásban megjelent anyagok segítségével szeretnénk feltérképezni, igen nehezen tudnánk ezt megtenni. Egyfelől azért, mert alig vannak célirányos gyűjtések, illetve ha akadnak is, legfeljebb az adott helység lakóinak a felekezeti megoszlásáról lehet némiképp tájékozódni belőlük. Éppen ezért örvendetes, hogy a már nyomdában lévő Vallási néprajz 12. kötete kimondottan az evangélikus egyház tudós lelkészeivel, értékeivel és szokásaival foglalkozik. Mindezt pedig nemcsak egyháztörténészeknek és néprajzkutatóknak köszönhetjük, hanem olyan lelkészeknek is, akik számára fontos volt a hallott, látott, ellesett szokások lejegyzése. Ugyanakkor örvendetes az is, hogy a néprajzi gyűjtésekkel foglalkozó lelkészek nem ostorozták gyülekezeteiket az esetleges babonákért, rossz szokásokért, hanem felismerték azok néprajzi értékét, és megörökítették az utókor számára.

Egy ilyen fontos gyűjtésből szeretnék most idézni, amelynek jelentőségét növeli az is, hogy Kemenesaljáról származik, ahol evangélikus gyülekezeteink magyar nyelvűek. Ezek a gyülekezetek a művelődéstörténetben is jelentős szerepet játszottak az évszázadok során.

Sümeghy József jegyezte le, hogy böjt idején minden családnál minden este az időszaknak megfelelő egyházi éneket énekeltek. Voltak gyülekezetek, amelyekben minden reggel volt könyörgés az iskolában, mielőtt elkezdődött volna a tanítás. Leginkább az asszonyok és a felnőtt lányok vettek részt ezeken a könyörgéseken. „Az iskolapadok nagyok voltak, az asszonyok, édesanyáink padjainkban ültek velünk” – idézi egyik adatközlőjét Sümeghy József. „Az a gyerek volt a legboldogabb, aki mellett édesanyja ült. Tanítónk felesége mindig részt vett ezeken a könyörgéseken, és én nagyon boldog voltam, mert mindig mellém ült. A könyörgés tényleg könyörgés volt. Ének, imádság – buzgó hitű egyházi tanítónk végezte. (Ott helyben lelkész nem lakott.) Szívből fakadó imádságai most is bennem érződnek.”

Nemcsak az imádság, hanem a tányéron lévő étel is jelezte, hogy már böjt van. Gyakran főztek sós vízben nagy szemű magyar babot, amelyet lófogú borsónak is neveztek, sőt, „lutheránus babnak” is. Ezt nemcsak ebédre, vacsorára készítették, hanem napközben is fogyasztották. Néhol szemes kukoricát főztek. Különös böjti eledel volt a csiripiszli, más néven csíramálé vagy szaladós, szaladé. Kicsíráztatott búza és rozs keverékéből készítették. Amikor a csíra már egy centiméter nagyságú volt, mozsárban megtörték, levét kisajtolták, liszttel elegyítve cseréptálakban, kemencében megsütötték, és ételként fogyasztották. Böjti étel volt a kukoricamálé is. A kukoricalisztet tejjel leforrázták, kirakták a fejes káposzta tiszta levelére, és kemencében megsütötték.

Érdekes volt a nagypénteki étkezés: aszaltszilva-levesből (rántás és habarás nélkül, csak a maga levében megfőzve) és mákos tésztából állt. Egy másik variáció szerint ugyancsak aszaltszilva-levest ettek, de túrós tésztával és vajjal. Nagypénteken sohasem reggeliztek; vacsorára főtt tojás volt kenyérrel.

A böjti evangélikus kegyességgel kapcsolatban egy levélrészletet idéz Sümeghy József: „Az évi egyszeri gyónás és úrvacsoravétel napjának reggelén – általában nagypénteken volt ez! – a család nem fogyasztott és nem fogyaszthatott reggelit. Ez az egyetlen szigorú böjt volt, amit megtartottak. Beharangozás előtt egy órával már ünneplőbe öltözve készen voltak mindannyian. Én édesapám utasítására valami izenetet vittem nagyapámnak, és ilyeténképpen toppantam be az első szobába. Mindenki széken ült, a konfirmációkor kapott imakönyvvel a kezében. Elcsendesedve imádkoztak. Értettem: előkészültek a gyónásra, bűnbánati imádságot olvastak. Talán tizenegy-tizenkét éves voltam, de értettem, hogy mi történik a szobában. S olyan mélyen érintett az élmény, és oly meghatározó volt a rendkívüli benyomás, hogy már az első konfirmációval kapcsolatos gyónásomra és úrvacsoravételemre is így készültem elő.”

Természetesen nem hiányzott ebben az időszakban sem az időjóslás. E szerint a böjti szelek szárítottak, és a tavasz hangulatát hozták.

Egy másik nagyon fontos forrás – mely egyben a további kutatások kiindulópontja – az a felmérés, amelyet a Magyarországi Evangélikus Egyház történetében először 1943–44-ben készítettek. Az azóta is példa nélküli felmérés arra volt hivatott, hogy felvázolja a magyarországi evangélikusság egyháztársadalmi helyzetképét, illetve hogy rögzítse a mulandó adatokat és népszokásokat. A hatalmas feladatnak ígérkező munka az Országos Luther Szövetség kezdeményezésére és szervezésében indult meg. A munka jelentőségét emelte az a tény, hogy mindez a második világháború alatt történt, mielőtt a front elérte hazánk határát. Az adatok nem csupán a mai Magyarország területére vonatkoztak, hanem a bécsi döntések által kibővített területekre is. Sok esetben a kérdőívekre adott válaszok maradtak az egyedüli írásos emlékei azon gyülekezeteknek, amelyeket a háború vihara egy-két hónappal később már kíméletlenül elsöpört vagy szétszórt. Sokáig úgy tudtuk, hogy a felbecsülhetetlen értékű kézirat a kérdőívekkel együtt elpusztult a háborúban, míg 2002 őszén rábukkantak az Evangélikus Országos Levéltár még rendezetlen részében az egész anyagra.

A gyülekezetek néprajzi szokásait csak ritkán írta le részletesen az illető lelkész, ám az a néhány mondat is igen nagy jelentőséggel bír. Ebből az adattárból válogattam néhány olyan feljegyzést, amely böjt idejére vonatkozik.

A legtöbb gyülekezetben a két világháború közötti időszakban még viseletben jártak templomba. Így például Aszódon a „földművesek asszonyai és leányai” böjt és advent idején feketében, egyébként pedig színes népviseletben mentek a templomba. A Pozsony megyei Alsószeliben böjtben, nagypénteken az asszonyok, lányok fekete kendőt viseltek; Csákváron, Gyékényesen a nők sötét ruhában mentek a templomba. Az adattárban leírtak szerint Mendén is fekete ruhát viseltek a böjti időszakban. Baksa Brigitta néprajzkutató gyűjtéséből azt tudhatjuk meg, hogy a lányok – az oltárterítő színének megfelelően – lila szalagot kötöttek a hajukba. Rádon délután is annyian jártak istentiszteletre, mint délelőtt – rendszerint megtelt a templom, és nagyon szerettek énekelni. Marcalgergelyiről feljegyezték, hogy „böjt idején megtelik a templom. Egyébként normális.”

Veres Emese-Gyöngyvér