Keresztény szemmel

Hozzászólás a cikkhez

Ha vallási szokásainkat nyomtatásban megjelent anyagok segítségével szeretnénk feltérképezni, igen nehezen tudnánk ezt megtenni. Egyfelõl azért, mert alig vannak célirányos gyûjtések, illetve ha akadnak is, legfeljebb az adott helység lakóinak a felekezeti megoszlásáról lehet némiképp tájékozódni belõlük. Éppen ezért örvendetes, hogy a már nyomdában lévõ Vallási néprajz 12. kötete kimondottan az evangélikus egyház tudós lelkészeivel, értékeivel és szokásaival foglalkozik. Mindezt pedig nemcsak egyháztörténészeknek és néprajzkutatóknak köszönhetjük, hanem olyan lelkészeknek is, akik számára fontos volt a hallott, látott, ellesett szokások lejegyzése. Ugyanakkor örvendetes az is, hogy a néprajzi gyûjtésekkel foglalkozó lelkészek nem ostorozták gyülekezeteiket az esetleges babonákért, rossz szokásokért, hanem felismerték azok néprajzi értékét, és megörökítették az utókor számára.

Egy ilyen fontos gyûjtésbõl szeretnék most idézni, amelynek jelentõségét növeli az is, hogy Kemenesaljáról származik, ahol evangélikus gyülekezeteink magyar nyelvûek. Ezek a gyülekezetek a mûvelõdéstörténetben is jelentõs szerepet játszottak az évszázadok során.

Sümeghy József jegyezte le, hogy böjt idején minden családnál minden este az idõszaknak megfelelõ egyházi éneket énekeltek. Voltak gyülekezetek, amelyekben minden reggel volt könyörgés az iskolában, mielõtt elkezdõdött volna a tanítás. Leginkább az asszonyok és a felnõtt lányok vettek részt ezeken a könyörgéseken. „Az iskolapadok nagyok voltak, az asszonyok, édesanyáink padjainkban ültek velünk” – idézi egyik adatközlõjét Sümeghy József. „Az a gyerek volt a legboldogabb, aki mellett édesanyja ült. Tanítónk felesége mindig részt vett ezeken a könyörgéseken, és én nagyon boldog voltam, mert mindig mellém ült. A könyörgés tényleg könyörgés volt. Ének, imádság – buzgó hitû egyházi tanítónk végezte. (Ott helyben lelkész nem lakott.) Szívbõl fakadó imádságai most is bennem érzõdnek.”

Nemcsak az imádság, hanem a tányéron lévõ étel is jelezte, hogy már böjt van. Gyakran fõztek sós vízben nagy szemû magyar babot, amelyet lófogú borsónak is neveztek, sõt, „lutheránus babnak” is. Ezt nemcsak ebédre, vacsorára készítették, hanem napközben is fogyasztották. Néhol szemes kukoricát fõztek. Különös böjti eledel volt a csiripiszli, más néven csíramálé vagy szaladós, szaladé. Kicsíráztatott búza és rozs keverékébõl készítették. Amikor a csíra már egy centiméter nagyságú volt, mozsárban megtörték, levét kisajtolták, liszttel elegyítve cseréptálakban, kemencében megsütötték, és ételként fogyasztották. Böjti étel volt a kukoricamálé is. A kukoricalisztet tejjel leforrázták, kirakták a fejes káposzta tiszta levelére, és kemencében megsütötték.

Érdekes volt a nagypénteki étkezés: aszaltszilva-levesbõl (rántás és habarás nélkül, csak a maga levében megfõzve) és mákos tésztából állt. Egy másik variáció szerint ugyancsak aszaltszilva-levest ettek, de túrós tésztával és vajjal. Nagypénteken sohasem reggeliztek; vacsorára fõtt tojás volt kenyérrel.

A böjti evangélikus kegyességgel kapcsolatban egy levélrészletet idéz Sümeghy József: „Az évi egyszeri gyónás és úrvacsoravétel napjának reggelén – általában nagypénteken volt ez! – a család nem fogyasztott és nem fogyaszthatott reggelit. Ez az egyetlen szigorú böjt volt, amit megtartottak. Beharangozás elõtt egy órával már ünneplõbe öltözve készen voltak mindannyian. Én édesapám utasítására valami izenetet vittem nagyapámnak, és ilyeténképpen toppantam be az elsõ szobába. Mindenki széken ült, a konfirmációkor kapott imakönyvvel a kezében. Elcsendesedve imádkoztak. Értettem: elõkészültek a gyónásra, bûnbánati imádságot olvastak. Talán tizenegy-tizenkét éves voltam, de értettem, hogy mi történik a szobában. S olyan mélyen érintett az élmény, és oly meghatározó volt a rendkívüli benyomás, hogy már az elsõ konfirmációval kapcsolatos gyónásomra és úrvacsoravételemre is így készültem elõ.”

Természetesen nem hiányzott ebben az idõszakban sem az idõjóslás. E szerint a böjti szelek szárítottak, és a tavasz hangulatát hozták.

Egy másik nagyon fontos forrás – mely egyben a további kutatások kiindulópontja – az a felmérés, amelyet a Magyarországi Evangélikus Egyház történetében elõször 1943–44-ben készítettek. Az azóta is példa nélküli felmérés arra volt hivatott, hogy felvázolja a magyarországi evangélikusság egyháztársadalmi helyzetképét, illetve hogy rögzítse a mulandó adatokat és népszokásokat. A hatalmas feladatnak ígérkezõ munka az Országos Luther Szövetség kezdeményezésére és szervezésében indult meg. A munka jelentõségét emelte az a tény, hogy mindez a második világháború alatt történt, mielõtt a front elérte hazánk határát. Az adatok nem csupán a mai Magyarország területére vonatkoztak, hanem a bécsi döntések által kibõvített területekre is. Sok esetben a kérdõívekre adott válaszok maradtak az egyedüli írásos emlékei azon gyülekezeteknek, amelyeket a háború vihara egy-két hónappal késõbb már kíméletlenül elsöpört vagy szétszórt. Sokáig úgy tudtuk, hogy a felbecsülhetetlen értékû kézirat a kérdõívekkel együtt elpusztult a háborúban, míg 2002 õszén rábukkantak az Evangélikus Országos Levéltár még rendezetlen részében az egész anyagra.

A gyülekezetek néprajzi szokásait csak ritkán írta le részletesen az illetõ lelkész, ám az a néhány mondat is igen nagy jelentõséggel bír. Ebbõl az adattárból válogattam néhány olyan feljegyzést, amely böjt idejére vonatkozik.

A legtöbb gyülekezetben a két világháború közötti idõszakban még viseletben jártak templomba. Így például Aszódon a „földmûvesek asszonyai és leányai” böjt és advent idején feketében, egyébként pedig színes népviseletben mentek a templomba. A Pozsony megyei Alsószeliben böjtben, nagypénteken az asszonyok, lányok fekete kendõt viseltek; Csákváron, Gyékényesen a nõk sötét ruhában mentek a templomba. Az adattárban leírtak szerint Mendén is fekete ruhát viseltek a böjti idõszakban. Baksa Brigitta néprajzkutató gyûjtésébõl azt tudhatjuk meg, hogy a lányok – az oltárterítõ színének megfelelõen – lila szalagot kötöttek a hajukba. Rádon délután is annyian jártak istentiszteletre, mint délelõtt – rendszerint megtelt a templom, és nagyon szerettek énekelni. Marcalgergelyirõl feljegyezték, hogy „böjt idején megtelik a templom. Egyébként normális.”

Veres Emese-Gyöngyvér

::Nyomtatható változat::