Egyházunk egy-két hete

Az Evangélikus Hittudományi Egyetem teológushallgatói körében hagyomány, hogy a nagyhéten évről évre felkerekednek, és sorra látogatják egyik megyénk evangélikus gyülekezeteit (természetesen mindig más-más megyére esik a választás), és saját interpretációjukban szolgálnak passiójátékkal. Az evangéliumhirdetés egyik áldott eszköze ez, lényegesen több afféle „játéknál”. Inkább szívet-lelket megragadó, hitmélyítő, hiterősítő vállalkozás – előadni csakúgy, mint a templompadban ülve Krisztus értünk hozott áldozatán elmélkedni.

Idén a Veszprém megyei gyülekezetekben vendégeskednek vezetőjükkel a leendő lelkészek (ez évben a harmadéves teológusok), ám előtte – szintén hagyományosan – még Budapesten is bemutatták, hogyan dolgozták fel ők, a huszonéves fiatalok ma, 2005-ben Krisztus szenvedéstörténetét. A zuglói evangélikus templomban és – örvendetes módon az ökumené jegyében – a Szent Rókus-kápolnában is tartottak egy-egy előadást. E sorok írója az utóbbin vett részt egy még téliesen hideg, márciusi estén.

Kicsi kápolna, a néhány padban vegyesen katolikus és evangélikus hívők, a lengőajtónál a forgalmas pesti utcáról bekukkantó kíváncsiak. A pici oltártér elé fekete keretben fehér vászon van kifeszítve. Míg a kezdésre várok, azon gondolkozom, vajon mit is értettek az esemény interneten közzétett meghívójában a „kissé rendhagyó” szószerkezet alatt. Maga a történet is – Isten Fia emberré lett, eljött közénk, csak jót és igazat szólt és cselekedett, majd engedelmesen tűrte, hogy a világ, benne tanítványai is, elhagyják, ellene forduljanak, megtagadják, megverjék, végül megöljék – „kissé rendhagyó”… Amint az is, hogy az Isten Fia sírba száll, de harmadnap feltámad a halálból, és él! Igen, erről a „kissé rendhagyó” történetről talán nem is lehet másként bizonyságot tenni, mint „kissé rendhagyó” módon.

Johann Gyula, az evangélikus teológia egyetemi lelkésze rövid igeliturgiával nyitotta meg az alkalmat. Fil 2,5–11 (a Krisztus-himnusz) alapján prédikált az áldozatról. Ez a fogalom kiveszett világunkból. A családban, a társadalomban sem gyakori – nem is maga a szó, inkább az áldozatra kész magatartás. Isten Jézusban megmutatta, hogy mi az igazi alázat. „Fentről” elindul valaki „lefelé”. Önmagából ad, sőt: önmagát adja, lemond mindarról, ami számára fontos, és mindhalálig engedelmes. Jézus alázata ott kezdődik, amikor a Gecsemáné-kertben kimondja: „Atyám! (…) ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem amint te.” (Mk 14,36) Húsvét ünnepe az áldozat alkalma, melyet megérteni nem, csak leborulva imádni tudunk – zárta igehirdetését a lelkész.

Milyen volt maga az előadás? Árnyjáték, pantomim, zene, azaz: sem beszélni nem hallottuk a szereplőket a passiójátékban (csak egy narrátor olvasta a jelenthez tartozó evangéliumi részt a háttérben), sem az arcukat nem láttuk, az éles fényű lámpa vetítette a vászonra a szereplők árnyképét. Eszköztelenségében hatásos, jól értelmezhető mozdulatokkal előadott jelenetsort nézhettünk végig a gondosan válogatott zenére; benne az árnyék és a fény dominált, nem arcok vagy jelmezek vagy díszletek. Az Isten Fiának és az őt előbb imádó, pálmaággal köszöntő, majd keresztre szögező embernek a drámája. Értjük-e, felfogjuk-e, hogy az az árnyalak ott, aki éppen taszigálja, üti, gúnyolja, pofozza Jézust – te vagy, én vagyok…? Ez a passiójáték (egyik) célja: ismerd fel, hogy nem kívülálló vagy, hanem érintett! Bűnös, akiért Krisztus meghalt!

Ez az előadás a keresztre feszítéssel végződik. A történet – nem. Éppen ezért a passiójáték végén az összes szereplő a vászon elé áll a félig sötét templomban, a nézőknek háttal, az oltár felé nézve. Mert aki meghalt, harmadnapra feltámadt. Él. Itt van. Őrá kell figyelnünk.

Kőháti Dorottya

Regionális hozzárendelés: Evangélikus Hittudományi Egyetem