A vasárnap igéje

NAGYCSÜTÖRTÖK – Jel 19,6–8

Nagyhét utolsó állomásainak egyikéhez érkezve a Jelenések könyvéből három felszólítás hangzik felénk: örüljünk, ujjongjunk, dicsőítsük őt!

Amikor a tanítványok az utolsó vacsorán együtt ülnek a Názáretivel az asztal körül, egyszerre járja át a meghitt csendet a várakozás, a remény és a félelem szele. A bizonytalanságé. Mesterük ünnepélyes szavait hallva érzik, hogy a következő naptól valami más lesz, másként lesz, mint addig. Más lesz a holnap. Egészen más. Félelmek, remények, sejtések, várakozások. Bizonytalanság.

Az öreg János ezzel szemben – bekapcsolódva a mennyei kórusba – magabiztosan szól. Nem fél, nem bizonytalan. Hangja határozott. Biztat. Örüljünk és ujjongjunk, és dicsőítsük őt…! Nem a kenetteljes, a valós érzéseket önmagában elnyomó, a realitásokkal nem számoló lelkületről beszél. Nem is csupán a reménységben való örvendezésről. Egyszerűen hall valamit, részesévé válik valaminek, s az élmény után nem tud nem együtt énekelni a mennyei sokasággal: Örüljünk, örvendezzünk, dicsőítsük őt!

Hallja, hogy vége Babilon hatalmának, látja, hogy leborul a huszonnégy vén és a négy élőlény az Isten előtt, és imádják őt. Olyan az egész, mint a harcmező a csata után: romokban minden, a föld kiégett, áldozatok százai mindenfelé, s csak néhány megfáradt, meggyötört, az ütközetet túlélő harcost lehet látni. A látvány nyomasztó, a sebek fájnak, a hiányok kézzel foghatóak. A piszkos arcokon végigfolynak a könnyek. De aztán szép lassan a szenvedés könnyei örömkönnyekké változnak át, mert a harc mégiscsak befejeződött. Az egésznek mégiscsak vége lett.

Így áll be ott Patmosz szigetén János is a hallelujázók körébe, osztozva a legnagyobb örömben: vége a harcnak. Most már egyedül Isten akarata határoz meg és jár át mindent. Nincsenek apró, szúrós viszályok, sem nagy veszekedések. Nincsenek fölényes győztesek, sem megalázott, kifosztott vesztesek. Nincsenek fű alatt megbúvó ellenségek, sem életet megrontó harcmezők. Isten uralja az életet. Egyedül.

Eljött a Bárány menyegzője, menyasszonya felkészült. Jól ismert képet használ a Jelenések könyve, hogy megértesse velünk, mit jelent az, hogy vége a harcnak. Menyegző. Nincs hiány. Nincs nélkülözés, nincs űr. Mindenkinek helye van, mindenkinek jut mindenből. Öröm jár át mindent. S már nem a megszaggatott ruha, a véres harcmezők nyomait magán hordozó, piszkos, eltorzult arcú, hanem a megtisztított, lemosott ember a valóság. Aki fényes, tiszta gyolcsban áll. Minden együtt van. Tökéletes harmóniában. Ezért muszáj kiáltani: Örüljünk, ujjongjunk, dicsőítsük őt! Isten akarata ural mindent. Nincs hiány, nincs nélkülözés. Minden együtt van, tökéletes harmóniában.

Nagyszerű, hogy János enged minket bepillantani az eljövendőbe. De mi van a jelenünkkel? Lábunk még a harcmezőn áll. Háborúzunk, csatákat vívunk. Néha győzünk, máskor nagyokat bukunk. A ruhánk pedig végtelenül sáros. Mi a jelenünk öröme?

Nagycsütörtök estéjén nemcsak az öreg János mellé kuporodhatunk vágyakozó tekintettel nézve az eljövendőre, hanem a tanítványok mellé is, akikhez a jelenben szól Jézus szava: „Ha nem moslak meg, semmi közöd sincs hozzám.” (Jn 13,8)

Nem illúzió a fehér ruha. Valóság. Nem azért, mert tisztán megőrizhető a harcok során, hanem azért, mert valaki megtisztítja. Rajtunk kívüli. Mert a fehér ruhához kevés az akarat, az igyekezet, az elhatározás. Magunktól csak sírni tudunk önmagunk miatt, de nem tudunk változtatni: „Tiszta szerettem volna maradni, de nem maradhattam tiszta…” Kell valami több a fehér ruhához.

„Megmoslak” – olvassuk az evangéliumban, és „megadatott neki” – hangzik a Jelenések könyvéből. Mindkettőben ugyanaz van: szeretetből, kegyelemből kapjuk, amit elérni, megszerezni sosem tudnánk. A megtisztított életet, a fehér ruhát. Már most, és majd akkor. Már most: a kenyérben és a borban. Jézus teste és vére átélhetően közel hozza a mindennapok valóságába azt, amiről az öreg János beszél. Uralkodik az Úr. Isten Jézusban belép az életünkbe. „Testedből részesült a testünk, add, hogy új életet éljen ezután” – könyörgünk az úrvacsora záróimádságában (Agenda). Jézus osztozik sorsunkban, önmagából ad. Részesít halálában és feltámadásában. Életét adja életünkért. Életét adja megtisztított, fehér ruhánkért.

Imádkozzunk! Istenünk, köszönjük, hogy Jézusban élettel ajándékozol meg bennünket, az örök élet reménységével. Köszönjük, hogy az úrvacsorában átélhetjük a te eljövendő örök országod örömét. Ámen.

Baranyayné Rohn Erzsébet