Evangélikusok

Pagács Pálné, Icu néni a kiskőrösi ötgyermekes Bajusznács család középső gyermekeként jött a világra egy öregszőlői kis tanyán hetvennégy évvel ezelőtt. Tizennyolc évesen ment férjhez, harmincnyolc évesen már nagymama volt. Ma népes család veszi körül; két leánya, hat unokája, öt dédunokája örvendezteti meg. Tartalmas életet él férjével, soha nem unatkozik. Idős kora ellenére rendszeresen kijár dolgozni a szőlőbe, s a kiskőrösi evangélikus gyülekezet presbitereként az egyházi rendezvényekről sem marad el. Szerdánként házi bibliaórára jönnek hozzá a környékbeliek, s a betegeket is rendre látogatja. Nyugdíjából rendszeresen segíti a rászorulókat. Nem hord ékszert, hiszen – amint mondja – amíg csak egyetlen nélkülöző is él a világon, addig ő minek cicomázza magát… Értékes ember, példaképe lehetne a ma ifjúságának. Hallgassuk csak!

– Nagyon szeretem Jézus Krisztust, mert nekem mindig kimenekedést adott minden bajomból, és segített, amikor nehéz helyzetbe kerültem. Aki egyszer megismeri szeretetének forráskútját, az egész életében meríteni tud ebből a szeretetből. Lehet, hogy csak apró dolgokban nyújtja felénk a kezét, s mi észre sem vesszük, ha nem figyelünk kellően. Szeretem az egyházamat is. Szeretek szolgálni, és ahol csak tudok, ott jelen vagyok. Hosszú éveken át képviselőként szolgáltam gyülekezetünkben, ma presbiter vagyok.

Csodálatos dolognak tartom, hogy a Jóisten lehetővé tette, hogy hetvennégy évesen még tudok kerékpározni, annak ellenére, hogy jó néhány betegségen átestem már. Hit nélkül képtelenség élni. A tétlenség sem a kenyerem; soha nem is volt szokás a családunkban. Emlékszem, édesanyám, mire mi felkeltünk, már begyújtott a kemencébe, és elkészítette számunkra a reggelit. Édesapám haladó gondolkodású, háborút járt parasztember volt. Sokat olvasott, és minket is a betű szeretetére nevelt – mindezt amellett, hogy rengeteget dolgozott, mert bizony nagy szegénységben éltünk. Szegényen, szerényen mégis nagy boldogságban telt napjaink sora. Nagyobb becsülete volt mindennek, mint manapság, és egymáshoz is jobban ragaszkodtunk.

Mindig akadt valami közös program a nap végére is. Ősszel a kukoricafosztás telítette meg tartalommal az estéinket. Sustyát készítettük, melyet a szőlőkötözéshez használtak, közben pedig beszélgettünk, énekeltünk. A fiúk tökből lámpást faragtak, otthonról hoztunk pogácsát, és egy harmonika is mindig előkerült valahonnan. A tollfosztás is a téli esték unaloműzője volt. Már kilenc-tíz éves korunkban legeltettük a libákat, a tollaikból elkészültek a stafírung párnái és dunyhái. Egy dunyha és négy párna a tisztaszobába került dísznek, egy dunyha és két párna pedig mindennapos használatra készült. Mi, lányok szedegettük, tépdestük a tollpihéket a vastag szárról, anyáink pedig összeszedték a pihéket. A fiúk meg időnként tréfálkoztak velünk, például galambot hoztak az ingük alatt, és szabadon engedték a tollfosztó asztal mellett… Lett is ribillió, szállt a toll mindenfelé.

Húsvét előtt böjtöt tartottunk. Mint az idén is, felkerült a fekete terítő az asztalra, esténként közösen imádkoztunk, és egyetlen alkalmat sem mulasztottunk el, hogy elmehessünk Isten házába, ahol erőt merítettünk a prédikációból, megnyugodtunk, ha valami fájt a lelkünknek, ahol együtt örülhettünk mások boldogságának, és ahol találkozhattunk gyülekezeti társainkkal is.

Húsvéthétfőn a belső szobában terítettünk meg; előkerült a böjt alatt nélkülözött sonka, a kolbász és a keményre főtt tojás is. Édesanyám kocsonyát készített, kalácsot sütött, amely nélkül Kiskőrösön elképzelhetetlen volt az ünnep.

Jólesik visszagondolni ezekre az időkre; nézegetem a fényképeket, eltűnődöm a múlton. Nem most volt, de mintha ma történt volna, olyan közelinek tűnik. Nem voltunk gazdagok, néha nekünk is alig volt elég az étel, de édesanyám minden szombaton sütött valamit, és vitt a szomszédban lakó gyerekeknek is. Megtanította nekem, hogy a szeretet, a hit és az adakozás építi az embert.

Lejegyezte Boda Zsuzsa (Kiskőrös)