Evangélikusok

Nyár dereka volt, csendes, halk szélzúgásos délután, a legutóbbi nyár egyik jeltelen délutánja, senki nem gondolhatta most inkább, mint tavaly vagy azelőtt, hogy élete legutolsó nyarán szemléli azt, ahogy az akácok fürdetik koronájukat az enyhe szélben és a virágok arcukat a lemenő napban. Miért gondoltuk volna idén inkább, mint tavaly vagy előbb, hogy ez így, az ő társaságában már soha többet? Szelíd és magukra mit sem adó akácok, egy olyan kertben, amely akár ligetnek is vélhető, ahol nincs kerítés, de tudható, hogy hol kezdődik a szomszédság, talán még az állatok is tudják, akik át-átjárnak, hogy szagolgassanak, kaparásszanak, hozzádörgölőddzenek fölpúposított gerinccel. Át-átlép a szomszédasszony is, dolga nincs vele, hiszen szükséget nem szenved.

Falu? Néhány ház valahol a zalai dombok közt, ahogy a terep engedi, egyik feljebb, a másik valahol a mélyben, ez erre néz, amaz hátat vet emennek. Végtelen szegénység és szegényesség, csak éppen minden megvan, ami kell. Öreg bútorok, karosszék és íróasztal meg ágy, a papírokon írás, egy olyan kéz alól, amely még a történelmi országban tanulta a szépírást, saját kezűleg barkácsolt eszközök, tárgyak, csomókban, halmokban, kupacokban, amit a kert megterem, méhes, pannon csönd, a mindennapi lét megismerhető és elmondhatatlan titkai. Örök nyarak. Mindig egyedül, de soha nem magányosan.

Az öregember ülve is mintha magasabb lett volna, mint a mellélépők, a gyermekei s azok barátai. Talán mert széke alatt nemcsak a gyanútlan zalai föld húzta meg magát észrevétlenül, hanem az idő, az egész huszadik század. Az öregember nekik háttal ülve is tudta, hogy mit tesznek éppen, és mire vágynak a gesztenyefái, fönt a domboldalban, őz- és vaddisznócsapások hurkaiban, szelíd fácánrikoltásban. Főleg az a hatalmas, amit ő ültetett java férfikorában, tehát évtizedekkel ezelőtt; kétágú irdatlan törzse már rég átfoghatatlan, terméseit szétszórja őszről őszre, hogy azok majd a városban szolgálják a karácsonyi családi együttléteket. Ha nem is minden szem termése a fáknak, hiszen a természet évről évre úgy dönt, hogy egyik-másik elrejtőzhet az avarban, hogy majd valamelyik tavaszon mint izmos palánta jelentse be jogát az élethez.

Az öregembernek a haja fehér volt, tekintete és az egész lénye vakítóan tiszta, kilencvenévesen is magától értetődően ajánlotta, hogy ki- és fölnevel egy-egy gesztenyefát az arra érdemeseknek. A gesztenye lassan növő fa, aki valaha látta virágozni, annak túl sok kívánsága már nem lehet a természethez. Azt mondják, az öregember pap volt valamikor, végigszolgált számos évtizedet és falut. Mindig falusi lelkipásztor volt, de beszédén semmi kenetesség, és nyoma sincs azok fellengzősségének, akik a közembereknél közelebb vannak a szentséghez. Tudás viszont sugárzott belőle, nem az ismeretek, a műveltség és nem is a tapasztalatból összesűrűsödött tudás, hanem valami meghatározhatatlan létismeret, amely tartás is egyben, amely tehát idő is, és az idővel bánni tudó erkölcs. Amely tehát időtlenség. Amelyet nem lehet hirdetni, követésre ajánlani, csak képviselni. Élőszóban és írásban, a szószékről lejőve, egy magasságba jutva a többi emberrel. Soha fel nem téve a kérdést, hogy „Ki vagyok én?” és „Mi végre vagyok én?” Ezek – hite szerint – már eldőltek tőle függetlenül. Nincs más dolga – gondolhatta –, mint ennek megfelelően élni. Végtelen szabadságban – a gondviselő akarat minden rezzenésére figyelve, azaz a szabadság és a kötelességtudás szüntelen mámorában.

Aki együtt volt vele, ha csak órákra is, egy dologban biztos lehetett: a világban rend van. Most, hogy elment, ránk testálva emlékeit, szavait és gesztenyefáit a poros-saras zalai lankákon, most, a bizakodó tavaszban nem gondolhatunk másra bánatosan derült szívvel, mint arra, hogy a világban rend van. A létezésnek van rendje és szerkezete, van iránya és oka. És van sugárzása, amely nem vakít, csak körülfog.

Alexa Károly