Liturgikus sarok

Liturgia – viselkedés – magatartás 5.

A gyakorlatban nem értékeljük kellőképpen az istentisztelet egyik emberi főszereplőjét, a kántort. Becsüljük meg szolgálatukat most azzal is, hogy végiggondoljuk, milyen feladat és milyen lehetőség adatott a szent zene napszámosainak. Mit várunk el tőlük, és mit várnak el ők mitőlünk, a többi „szereplőtől”?

A kántor a lelkésszel együtt „teremti meg” az istentiszteletet; ő az, aki a liturgia zenei megvalósításáért felelős. De mit is jelent ez? Mit jelent általában, és mit jelenthetne, ha valóban ismernénk liturgiai és zenei örökségünket, és jobban kihasználnánk a rendelkezésünkre álló lehetőségeket?

Az evangélikusok többségének tudatában valószínűleg az él, hogy az istentiszteleti zene a gyülekezet koráléneklésével és kórusművek megszólaltatásával egyenlő. Ez igaz, de nem elég. A reformáció idején nagy előrelépést jelentett, hogy Luther a gyülekezetet az istentisztelet aktív részesévé tette úgy, hogy a liturgikus dallamokat sok helyen strófás énekekkel helyettesítette, tehát a kétféle stílust párhuzamosan használták. Magyarországon viszont a racionalizmus és a puritán hatás azt eredményezte, hogy az ősi, gazdag liturgia teljesen visszaszorult. Az énekverses rend, amelyet az 1930-as években átmenetnek szántak a liturgikus dallamok újbóli bevezetése előtt, bebetonozódott, és ma sokan jóhiszeműen azt hiszik, hogy ez az „igazi” evangélikus liturgia. Itt az ideje, hogy megismerjük, és – ahol adottak ehhez a feltételek – újra használjuk az (énekeskönyvünkben 1982 óta megtalálható) ősi liturgikus dallamokat is!

A kántori tevékenység két részre oszlik: orgonálásra és kórusvezetésre. Az orgonista-kántor feladatai: a gyülekezeti ének bevezetése, irányítása és kísérése; az istentisztelet elkezdése és befejezése szabad orgonaművekkel; odaillő korálfeldolgozás előadása a főének (és a kezdőének) előtt, illetve az úrvacsoraosztás alatt. A karnagy-kántor feladatai: a liturgikus dallamok vezetése (a nehezebb tételeket csak a kórus, az egyszerűbbeket a gyülekezet is énekli); az ünnephez illő, önálló kórusmű megszólaltatása (magyar nyelven).

Ma Magyarországon a kántor tevékenysége a legtöbb helyen arra szorítkozik, hogy a gyülekezet énekét kísérje; kórus bevonására vagy lehetőség, vagy igény nincs. Vannak gyülekezetek, amelyekben a kétféle szolgálatot egy ember végzi; néhány nagyobb helyen több személy osztozik a tennivalókon. Ebben az esetben különösen fontos, hogy a munkatársak megbecsüljék és ismerjék egymás munkáját. Elképzelhető, hogy valaki nem egyformán jó orgonista és kórusvezető; az viszont elfogadhatatlan, ha nem nyitott a másik terület irányába.

Nagyon eltérő a kántorok felkészültsége és indíttatása: a szerény iskolázottságú, de szívvel-lélekkel szolgálóktól kezdve a kántorképzőt végzett, magukat továbbképezni akaró társakon keresztül egészen a zenei, azon belül egyházzenei diplomával rendelkezőkig széles a skála.

A kántor legyen tisztában az istentisztelet felépítésével, a liturgia részeinek jelentésével, az egyházi évvel; tudja használni a perikóparendet és az Agendát; ismerje az énekeskönyv énekeit – szövegük, dallamuk stílusát és értékét tekintve is –, hogy tudjon éneket választani; legyen képes vezetni és kísérni a gyülekezeti éneket; ideális esetben meg tudjon szólaltatni önálló orgonaműveket (nem azt, amelyik éppen kéznél van, hanem ami oda illik!); tudja eldönteni, hogy milyen kórusművek és liturgikus tételek illeszthetők bele egy istentiszteletbe; legyen képes egy kórust emberileg összetartani, szakmailag pedig a megfelelő színvonalon vezetni.

E szolgálat ideális ellátásához tehát sokrétű, szerteágazó tudásra van szükség. Kántorainknak azt javaslom: semmiképpen ne ijedjenek meg a felsorolt – valóban maximális – követelményektől, hanem találják meg azt a területet, amelyre a gyülekezetükben a leginkább szükség van, és abban képezzék magukat fokozatosan tovább (legelőször is a júniusi fóti kántortovábbképző tanfolyamon)! Ehhez a fáradságos és örömteli munkához kíván sok áldást és energiát:

Ecsedi Zsuzsa