A közelmúlt krónikája

Ökumenikus istentisztelet keretében emlékeztek meg Répcelakon április 22-én este az árvízrõl, amely éppen negyven esztendõvel ezelõtt pusztított a településen. A közeli Répce folyó a medrébõl kilépve komoly károkat okozott. Az egykori árvíz egyik szimbólumává vált épületben, a harangjait a veszélyre figyelmeztetve megkongató evangélikus templomban adtak hálát megmaradásukért a kisváros lakói. Ezen az alkalmon Ittzés János, a Nyugati (Dunántúli) Evangélikus Egyházkerület püspöke szolgált igehirdetéssel. A liturgiában részt vett Verasztó János, a gyülekezet lelkésze, valamint Görbe László római katolikus plébános. Másnap délben emléktáblát is avattak a település régi kultúrházának falán. Az alábbiakban az 1965-ös répcelaki árvíz egyik tanújának emlékezését közöljük.

Április 22-én, csütörtökön kora este érkeztem Répcelakra, édesanyám a vasútállomáson várt. A vonaton már hallottam, hogy a gyors hóolvadás és esõ következtében Vas és Sopron megye területén sok helyen a folyók és a patakok kiléptek medrükbõl. Édesanyám kerékpárral hazament, én pedig közelítõ úton kimentem a temetõbe, meglátogattam apám sírját; kíváncsi voltam arra is, hogy ott meddig jött fel a Répce vize. Megdöbbenve láttam, hogy a rétet az árterület végéig elöntötte, és a temetõnél már csak egy méter hiányzott ahhoz, hogy az úton hömpölyögjön a víz.

Érdekes módon a faluban teljes csend volt, hazafelé a templomig egyetlen lélekkel sem találkoztam. Gyorsan megvacsoráztam, lehoztam a bõröndöket a padlásról, és csomagoltunk. (Itt kell megemlítenem, hogy édesapám, G. István 1920-tól itt lakott Répcelakon; kántortanító és igazgató volt haláláig, 1956. október 4-ig, és a család az iskola területén, egy szolgálati házban lakott.) Ezt a Jókai utca 6. szám alatti, vályogból épült házat édesanyám 1957 végén vette meg, és felújította a tetõszerkezetet. Éreztem, hogy nagy baj lesz, ha feljön idáig a víz – körülbelül másfél kilométerre a medertõl –, mert az egész soron csak ez a ház épült vályogból.

Lefeküdtünk, és hajnali négykor félrevert harangszóra ébredtünk. Gyorsan felöltöztem, és kértem anyámat, hogy szedje össze az iratait, és álljon indulásra készen. Kerékpáron gyorsan elmentem a temetõi úton a vasúti átjárókig, ahol a helybeliek már rakták a homokzsákokat. A GYSEV-síneknél már átszivárgott a víz, átellenben pedig az út mentén, a szénsavgyár végénél levõ két ház víz alatt volt. Beálltam dolgozni, raktuk a zsákokat, építettük a nyúlgátat. Már nem esett az esõ, de az emberek elmondták, hogy éjjel háromig zuhogott.

Még nem volt hat óra, amikor észrevettem, hogy egy hullám átcsapott a homokzsákokon. Megijedtem, kerékpárra pattantam, és mondtam anyámnak, hogy mentsük, ami menthetõ. Édesanyám két bõrönddel bement a templomba, én pedig a kerékpárral a paplak udvarába hordtam a holmikat. A néhai Smidéliusz Ernõ tiszteletes úr kijelölt egy tárolóhelyet, közben megkereste édesanyámat a templomban, és behívta a lakásukba. Az utolsót fordultam, amikor észrevettem, hogy már a ház falát is elérte a víz, és szivárog rajta keresztül. A templom elõterében is már a gumicsizmám közepéig ért a víz; ott, a templom lépcsõjénél figyeltem tovább a fejleményeket.

Közben több kétéltû jármûvel megjöttek a katonák, beszéltek velem, és elmentek a lakásig, majd közölték, hogy a falat elöl és hátul két helyen kimosta a víz, és ne menjen be senki sem, mert életveszélyes. Itt ismertem meg az idevezényelt mûszaki alakulat parancsnokát, az egykori csörötneki tanító fiát, Horváth József fõhadnagyot. Gabriella, a feleségem Csörötneken járt elemibe. Miután a fõhadnagy megtudta, hogy ki vagyok, és azt is, hogy mûszaki alakulatnál szolgáltam, felkért, hogy a következõ idõszakban legyek a segítségére, miután jól ismerem a terepet. A szállásuk az iskola egyik tantermében volt, és a tanácsnál lévõ hangosbemondón közöltette, hogy az iskola tantermei azok rendelkezésére állnak, akiknek ki kellett költözniük a lakásukból. Édesanyámat vitéz Kovács Istvánné fogadta be.

Arra is emlékszem, hogy még a reggeli órákban a templom elõtt, a vízbõl szedtem össze a családi fényképeket és egynéhány más tárgyat. Tíz órakor elmentem a postára, a postamesterrel telefonáltattam Budapestre, az indiai nagykövetségre, ahol akkor a feleségem dolgozott, és megüzentem, hogy azonnal jöjjön el Répcelakra. Délutánra lehúzódott a víz, és a katonák kihordták a bútorokat édesanyám házából. A nagybátyám, Szabó Lajos lovas kocsira rakta az utcában levõ Szanyi Árpád segítségével, majd elszállították õket nagybátyám pajtájába.

Másnap a Rába vize árasztotta el a községet, feljött a víz az egykori Újhídi utca végéig, a kultúrházig. Csánig alsó része a Metszésnél ismét víz alá került. A sajtgyár mögötti sertéstelepen mentettük az állatokat, majd ismét esni kezdett az esõ, és a katonáknak dönteniük kellett, hogy hol robbantják át a gátat.

Hosszú idõ után anyám háza is felépült a kormánybiztos segítségével. A megyei oktatási osztály dolgozói – édesapám iránti tiszteletbõl – saját kezûleg napokig ásták az alapokat. Édesapám karikagyûrûjét fiatalok találták meg a ház lebontásakor.

1965-ben az év végéig – a statisztikai adatok szerint – Répcelakon száztizennyolc házat bontottak le, majd kölcsönbõl, segélybõl újjáépítették õket.

Gõcze Tibor