Keresztény szemmel

És hol vannak a gyermekek? Merthogy a magyarságot drámai demográfiai válság sújtja, s a jelek szerint ezt éppen mi, magyarok nem kezeljük a súlyának megfelelõen. Éppen ezért az Európai Unió statisztikai hivatalának most közzétett, hosszú távú demográfiai elõrejelzésén végre mindenkinek el kellene gondolkodnia. A dokumentum ugyanis kimondja, hogy Magyarország lakossága 2050-ben az addig várható bevándorlások ellenére is már csak 8,9 millió lélek lesz – nem sokkal több, mint az elsõ világháború után volt! Hogy jutottunk el idáig?

A trianoni tragédia után éppen csak magához térõ Magyarországon 1921-ben 255 243 csecsemõ született. Ez a számadat enyhe csökkenés mellett egészen a ’30-as évek elejéig jellemzõ volt; 1933-ban esett a kétszázezres határ alá. Akkor 193 111 újszülött jött a világra. De még a világháború alatt is jóval több gyermek született, mint most: 1940-ben például 185 562, 1941-ben 177 047, 1944-ben pedig 195 868. Igazán nagymértékû csökkenést csak az 1945. esztendõ hozott, amikor 169 091 élveszületés volt, de hát ez érthetõ is, hiszen a front akkor vonult át hazánkon. Aztán a mutatók újra emelkedtek: 1954-ben például 223 347 csecsemõrõl tud a Központi Statisztikai Hivatal (KSH). A statisztika 1956 után kezdett romlani, amikor Kádár meghirdette ultraliberális abortuszpolitikáját. A csökkenés ettõl kezdve – kisebb hullámhegyektõl eltekintve – folyamatosnak mondható. A rendszerváltás évében, 1990-ben például már csak 125 679 gyermek született.

Eddig az 1999-es esztendõ jelentette a mélypontot, amikor 94 645 csecsemõt regisztráltak. Eszerint akkor egy szülõképes nõre 1,29 élveszülés jutott, ami eleve kizárja, hogy a mai magyar népesség reprodukálja önmagát. Aztán az ezredfordulón enyhe javulás mutatkozott, majd a jelenlegi kormány alatt újra zuhantak a mutatók: 2003-ra gyakorlatilag visszatértünk az 1999-es szintre, amelyet aztán tavaly újra megismételtünk. Azonban akkorra már csak 1,28 baba jutott egy asszonyra. Ha nem is vagyunk „világelsõk” ezekkel a negatív demográfiai mutatókkal, de mindenképpen az élbolyba tartozunk. A legrosszabb mutatókat ugyanis az egykori NDK területén mérték 1996-ban, ahol 0,77 baba jutott egy szülõkorú nõre.

De maradjunk csak Magyarországnál. Hazánkban évrõl évre egy kisvárosnyi lakosság „tûnik el” a drámai demográfiai helyzet miatt. Természetesen a Budapesten élõk száma is fogy. Fõvárosunk már rég nem kétmilliós metropolis: a KSH legfrissebb jelentése szerint úgy léptünk az idei esztendõbe, hogy már csak 1,695 millióan élnek Budapesten. Összehasonlításképpen: a ’80-as évek végén még 2,1 millióan laktak a városban. A kétmilliós szint alá 1993-ban estek a demográfiai mutatók, amelyek azóta is évrõl évre mind kevesebb budapesti polgárról számolnak be. A KSH munkatársai tavaly mintegy húszezres fogyást regisztráltak, amely jóval meghaladja a halálozási mutatókat. Tény ugyanakkor az is, hogy a rendszerváltás óta folyamatosan, évrõl évre tízezrek költöznek ki a fõváros környéki településekre. Ennek köszönhetõen Pest megye az ország egyetlen megyéje, amelyiknek nem csökken, hanem növekszik a lakossága, noha a születési és halálozási mutatói éppen olyan rosszak, mint az ország többi területén mért adatok.

A KSH jelentése szerint tavaly az elsõ tíz hónapban 109 500 ember halt meg Magyarországon; ez 3800-al kevesebb, mint volt a 2003. év ugyanezen idõszakában. A halálozások számának csökkenése mellett a bevándorlás is mérsékli a népességfogyás ütemét. Ez utóbbi túlnyomó részben az erdélyi, délvidéki és kárpátaljai magyarságnak az anyaországba költözését jelenti, amely révén tovább romlik az õsei földjén maradt határon kívüli magyarok demográfiai helyzete. 2003-ban például a halálozások száma 41 ezerrel múlta felül a születésekét, de a pozitív bevándorlási egyenleg 25,5 ezerre mérsékelte ezt a veszteséget. Ha mindegyik adatot figyelembe vesszük, akkor a KSH szerint most nagyjából 10 millió 80 ezren élhetünk Magyarországon.

Jezsó Ákos