Keresztény szemmel

Drága Mama!

Mikor ezt a levelet írom, te éppen a napi infúzióadagod utolsó cseppjeit kapod, a nővér a lázadat méri, vagy csak benéz a kórterembe, hogy nyugodtan alszol-e. Én pedig tollat ragadok, hogy megköszönjek neked és persze a Teremtőnek mindent, amit rajtad keresztül tőle kaptam huszonkét éven át.

Soha nem volt könnyű az életed. Szegénységben eltöltött gyermekévek után háborúba vezetett utad. Amint Isten áldását kértétek házasságotokra a nagypapával, máris búcsúznotok kellett, és csak hat esztendő hadifogság után kezdhettetek új életet. A nászajándékból is csak néhány csészét sikerült megmenteni. Mégsem panaszkodtál, hanem imádkoztál és dolgoztál. Így építettetek családot és otthont. Négy gyermeket vállaltatok anélkül, hogy – mai szóhasználattal élve – biztos egzisztenciát tudtatok volna teremteni. (Mennyit gondolok erre, amikor szülők életekről mondanak le azért, mert kevés még a lóerő a családi autóban!) Mindezt azért tetted, mert bíztál Isten szeretetében, gondoskodásában.

Hitedet soha nem rejtetted véka alá, hanem világítottál vele a 20. század legsötétebb évtizedeiben is. Gyermekeidnek nemcsak Csipkerózsikáról meséltél, hanem beszéltél nekik Ábrahámról, Dávidról és a betlehemi gyermekről is. Délutánokat harcoltál az iskolai agitátorokkal, míg azok hajlandóak voltak felírni a diákokat a hittanosok listájára. Aztán ahogy gyarapodott a család, úgy bővült a saját kezűleg épített otthon is, melynek minden tégláját magatok raktátok fallá. Így lett végül több unokádnak is fészke a ház.

Naponta megízlelted az ige üzenetét, rácsodálkoztál a Mindenható szeretetére. Akkor is, amikor már nem jutottál el a messzi templomba. Mi, unokák gyakran megmosolyogtuk a polcon talált rongyos Szentírást. Nem értettük, hogy miért nem vásárolsz már egy újat. Aztán elszégyelltük magunkat, mert rájöttünk, hogy nekünk talán soha nem lesz ennyire elhasznált Bibliánk…

Családi elbeszélésekből tudom, hogy régen is sokat énekeltél. Az otthoni teendők, mosás vagy főzés közben dúdolgattad: „Az Úr csodásan működik…” És ezt a csodát naponta megtapasztalhattad. Többek között pont azzal, hogy mindig volt mit tenni az ütött-kopott fazékba. Karácsonykor mindig volt hajas baba és társasjáték a fa alatt, és mind a négy gyermeked konfirmációján a nyakukba akasztottál egy-egy kis aranykeresztet, melyről tőled megtanulták, hogy az nem egy egyszerű medál, hanem sokkal több, sokkal drágább annál…

Mindig csodáltam nagylelkű szeretetedet. Amikor még sokat tudtál dolgozni, akkor voltál boldog, ha összegyűlt a család, és mindenkit a kedvenc ételével kínálhattál: rakott krumplival, töltött káposztával vagy valamilyen süteménnyel. Az unokák pedig sorba állhattak a csokoládéért. Mikor meg éppen üres volt a szekrényed, szégyenkezve jártad körbe többször is a lakást, és azt kérdezgetted, hogy vajon mit is adhatnál nekünk. Mi pedig nyugtattunk, hogy nincs szükségünk semmire. Tudtuk, hogy óriási szeretetet kaptunk tőled – és még valamit. Egy-egy értünk fohászkodó mondatot az esti imádban…

Legutoljára a feltámadás ünnepén láttalak egészségesen. Akkor is, ahogy minden alkalommal, így áldottál meg minket búcsúzáskor a kiskapuban: „Őriző angyalka legyen veletek!” Utána már csak a kórteremben láttalak. Bár a Biblia otthon maradt, kórházi éjjeliszekrényeden ott volt az Útmutató, ha te már nem is tudtad kezedbe venni. Én olvastam fel a kijelölt zsoltárverset: „Megáldja azokat, akik félik az Urat, a kicsinyeket a nagyokkal együtt.” (Zsolt 115,13)

Később megtudtam, hogy te ezt már nem hallhattad, mert rosszulléted óta nem vagy képes gondolkodni. De talán nem is neked volt szükséged abban az órában bátorításra, hanem nekem. Az orvosok szerint már nem fogsz magadhoz térni. Mégis biztos vagyok benne, hogy ezzel is célja van a Teremtőnek. Mert bár te biztosan felkészültél az útra, nekünk még szükségünk van egy kis időre, hogy elfogadjuk az ő akaratát, és ágyad mellett tőle kérjünk erőt a folytatáshoz.

Most, az édesanyák és az imádság vasárnapján (milyen csodálatos, hogy idén egyszerre ünnepeljük a kettőt!) hálát adok Istennek, hogy rajtad keresztül is szeretett mindannyiunkat. Megköszönöm neki, hogy téged nekünk adott. Köszönök minden nagymamát, azt a szeretetet és hitet, melyre ők képesek. Küldjön Isten a világra még sok ilyen asszonyt: borúban is hittel énekelőket, asztalukhoz kicsiket és nagyokat összegyűjtőket. Adja Isten, hogy legyen, aki tovább olvassa, és továbbra is megéli a Szentírás szavait!

Isten éltessen! Mindaddig, amíg velünk maradsz, utána pedig hited szerint örök életre! Az őriző angyalka legyen veled!

Sokszor puszil unokád,

Penci