Keresztény szemmel

Mint oltott kéve... II.

És megint csak azt kérdezem: hol vannak a gyermekek? De nemcsak itt, nálunk, Magyarhonban, hanem Magyarország egykori, elcsatolt területein is, Erdélyben, a Felvidéken vagy a Délvidéken. Hol vannak a magyarul beszélő gyermekek? Merthogy bármelyik égtáj felé is tekintünk, mindenütt ugyanaz a szomorú kép fogad: évről évre kevesebb magyar gyermek születik. És ez a drámai fogyás egyelőre megállíthatatlannak tűnik. Mivel pedig itt, e Földön természetes körülmények között a vákuum semmilyen formája, így az etnikai vákuum sem képzelhető el, könnyen belátható: helyünket más népek veszik át. Dél-Erdélyből például nemsokára végképp kivész a magyar szó. Úgyhogy megint csak azt kérdezem: hol vannak a gyermekek?

Romániában legutóbb három évvel ezelőtt, 2002-ben tartottak népszámlálást, amely magyar szempontból a legpesszimistább várakozásokat is alulmúló eredményt hozott. E szerint keleti szomszédunkban már csak 1 millió 434 ezer ember vallotta magát nemzetünkhöz tartozónak. De nem jobb a helyzet a többi utódállamban sem. Szlovákiában például 520 ezer, Szerbia-Montenegróban 290 ezer, Ukrajnában 157 ezer magyar él az ottani, hivatalos statisztikai adatok szerint. A többi szomszédos országban még ennél is kevesebben – igaz, ott mindig is kevés magyar élt. Horvátországban például 17 ezren, Szlovéniában 6 ezren, Ausztriában pedig 40 ezren. Ez utóbbi adat egy kicsit félreérthető, hiszen az őslakosoknak nevezhető burgenlandi magyarság 14 ezer főre csökkent, a fennmaradó 26 ezres létszámot pedig azok a magyarok teszik ki, akik már megkapták az osztrák állampolgárságot, de nem Ausztriában, hanem valamelyik másik utódállamban születtek. Vagyis olyan, többnyire Erdélyből és a Délvidékről, kisebb részben a Felvidékről származó bevándorlók, akik a jobb élet reményében hagyták el szülőföldjüket. Az ilyen embereket többnyire kíméletlenül felszívja az asszimiláció, gyermekeik már csak a legritkábban őrzik magyar identitásukat. De az asszimiláció nem csak az ausztriai magyarokat sújtja: ez a folyamat a Kárpát-medence összes utódállamában tetten érhető.

Lassacskán száz éve, 1910-ben tartották az utolsó olyan népszámlálást, amelynek idején a Kárpát-medence még teljes egészében magyar impérium alá tartozott. Akkor a lakosság 54,5 százaléka vallotta magát magyar ajkúnak, most pedig csupán a Kárpát-medencében élők harmada! De nézzünk egy kicsit alaposabban a drámai népességfogyást tükröző adatok mögé, hiszen így tárul csak fel igazából, hogy mennyire lesújtó a helyzet.

A hazánktól Romániához csatolt területen 1910-ben 5,2 millióan éltek, ebből 2,8 millió, vagyis 53,8 százalék volt a román, a többi főleg magyar (32 százalék) és német nemzetiségű volt. A németek azóta gyakorlatilag eltűntek, a magyarok most a népesség 20 százalékát teszik ki. A Felvidéken még rosszabb a helyzet, hiszen az 1910-es 30 százalékról 10 százalékra, a Délvidéken 28 százalékról 14 százalékra, Kárpátalján pedig 31 százalékról 12 százalékra csökkent a magyarság aránya. Csupán az elmúlt tíz évben Romániában 200 ezerrel, Szlovákiában 47 ezerrel, Szerbiában pedig 51 ezerrel fogyott a magyarság! Ez együttesen több mint 300 000 embernyi veszteség, hiszen az említett három országéhoz hasonló folyamatok zajlottak le a többi utódállamban is. Mégpedig röpke tíz év alatt! A fogyás leginkább a gyermekvállalási kedv lanyhaságára, az aszszimilációra és az elvándorlásra vezethető vissza. De mindezek hátterében az élveszületések csökkenő száma áll, amely alapjaiban veszélyezteti a magyar közösségeket.

Hát igen, a gyermekvállalási kedv lanyhulása… Ezért kérdezem megint: hol vannak a gyermekek, akik továbbadják a magyar szót? A magyar szót, határainkon innen és határainkon túl. Továbbadják – ha odaát lesz még kinek továbbadni. És a felelős politikusaink, a népünk és hazánk sorsát irányító kormány mit tesz azért, hogy meg lehessen állítani ezt a drámai folyamatot? Nem ez lenne a legfontosabb, nemzetstratégiai kérdés, amelynek szinte minden egyebet alá kellene rendelniük?

Jezsó Ákos