Keresztény szemmel

Napjaink és éveink számának növekedésével fogy földi életünk ideje. Fogy benne az erő, a lelkesedés, a készség és a képesség. Fogynak a családtagok, fogynak a barátok, fogy az élmény, fogy a mosoly. Fogy mindaz, ami az életet és a jólétet jelenti. Mi történik azonban eközben velünk? Mi történik az igazi lényünkkel, lényegünkkel és gyülekezeteinkkel? Mi is fogyunk, és végül elfogyunk? Bátor hittel mondjuk, hogy nem. Nem, mert a mulandó világ közepette a pünkösdi Szentlélek a növekedést munkálja. Általa növekedhetünk egyéni hitünkben, és növekedhet azoknak a közössége, akik nem a fogyatkozás áldozatai, hanem a növekedés áldottjai. Pünkösdkor a hitükben, reményükben, terveikben, lelkesedésükben megfogyatkozott tanítványok átélték a nagy fordulatot, s "növekvő pályára léptek". Tették ezt azokkal együtt, akik készek voltak elfogadni a pünkösd csodáját, a Szentlélek csodáját. Elvették a gyógyulás, a növekedés és a beteljesedés ajándékát. Pünkösd ma is ezeket kínálja fogyó nemzetünk igaz értékeiből kiforgatott, hitében megtépázott, közösségeiben szétzilált maradékainak. Legyen öröm számunkra, hogy a hit szemével most is láthatjuk a Szentlélek köztünk való munkáját, hiszen minden kóros és káros hír, szándék és akarat közepette hangzik az evangélium, és élnek gyülekezeteink. Ötven nap távlatából újra szívünkig érhet a feltámadott Krisztus tanítványainak szóló húsvéti szava: "Vegyetek Szentlelket!" (Jn 20,22)

Olykor lelketlen, olykor hamis lelkektől uralt, elanyagiasodott, eldurvult és elkedvetlenedett világunk kérdéseire és problémáira a válasz és a megoldás nem e világból jön. Pünkösdi Lélekre van szükségünk, akiről - bár nem tudjuk, honnan jön - tudjuk, hogy az éltető kegyelmet hozza nekünk. Ez történt a rettegő tanítványokkal, és ez történt a Jeruzsálemben inkább csak nosztalgiázó, múltba merengő hazalátogatókkal is. A furcsa morajlásban és lángnyelvekben a tanítványok úgy és annyira megérezték Isten alászálló kegyelmét, hogy bizonyságtételüket csodálatos módon megértették az egyébként különböző nyelveket beszélő zsidók is. Az először álmélkodó, sőt gúnyolódó néhányak Péter prédikációjára figyelő tömeggé, majd a megkeresztelkedők háromezres gyülekezetévé növekedtek. Történt mindez a Szentlélek csodája által, aki megértette velük, hogy övék és utódaiké a megígért lelki ajándék. Ennek jegyében - testben és lélekben olykor ígéretesen növekvő, olykor ítéletesen megfogyatkozó közösségekben - zajlik a keresztény bizonyságtétel, az egyházi élet az első pünkösdtől kezdve mind a mai napig.

Mindannyian megtapasztaltuk már mind a fogyatkozás fájdalmát, mind pedig a növekedés örömét, egyéni és közösségi életünkben egyaránt. Fájdalommal vesszük tudomásul az elnéptelenedő szép magyar tájakat és a fogyatkozó gyülekezeteket, az omladozó templomokat. Ugyanakkor ámulattal szembesülhetünk új, korszerű, egészséges lakóövezetek gomba módra való szaporodásával és bennük ízléses, szép templomok, élő gyülekezetek épülésével. Tanúi és munkásai lehetünk hullámvölgyekből kiemelkedő gyülekezeteknek, iskoláknak, diakóniai intézményeknek és ezek gyümölcsöt termő, nem hiábavaló fáradozásainak. De látjuk az elvaduló, gondozatlan temetőket és körülöttük az elvadult társadalmi jelenségeket. Ugyanakkor halljuk a hiteles, szíveket-gondolatokat formáló bizonyságtételeket ravataloknál, börtönökben és kórházakban egyaránt. Az isteni szeretet fénye, az élő és éltető Szentlélek megjelenik, és megnyugszik mindazokon, akik alázattal fogadják őt, és bátran szólnak általa.

Ilyen tapasztalatokkal, "előélettel" értük meg az idei pünkösdöt, s innen kell folytatni utunkat tovább, de úgy, mint akiknek pünkösdi élményük volt. Sokszor félelmetes a Szentlélek megjelenése is, de "...nem a félelemnek lelkét adta nekünk az Isten, hanem az erő, a szeretet és a józanság lelkét" (2Tim 1,7). Nem mondhatunk le tehát a növekedésről, mert nekünk is szól az apostoli biztatás: "...megkapjátok a Szentlélek ajándékát. Mert tiétek ez az ígéret és gyermekeiteké, sőt mindazoké is, akik távol vannak, akiket csak elhív magának az Úr, a mi Istenünk." (ApCsel 2,38b-39) Növekedésre hív a Szentlélek fogyó földi létünk közepette is. Növekedésre belsőleg és egyénileg, hitben, reményben, szeretetben; növekedésre a gyülekezetben, Isten népének közösségében, hogy minél többen legyünk "napról napra állhatatosan, egy szívvel, egy lélekkel (...) a templomban" (ApCsel 2,46); növekedésre a határokon átívelő nemzeti összetartozásban; növekedésre az Úr bizonyságtételében legközelebbi hozzátartozóinktól kezdve "...a föld végső határáig" (ApCsel 1,8).

Nyissuk meg szívünket a Lélek újjáteremtő, kegyelmes jelenléte előtt, hogy újjászülje, regenerálja lankadó, megfáradó vagy megszürkülő hitünket, gyülekezeti életünket. Lelkesítsen bennünket egyházunk széles körű tevékenységében való aktív részvételre, nemzetünkért érzett és gyakorolt áldozatkész szeretetre, és az egész teremtett világért, az egész lakott földért, az egész ökumenéért felelősséget hordozó krisztusi életre.

Dr. Bóna Zoltán