A vasárnap igéje
SZENTHÁROMSÁG ÜNNEPE UTÁN 3. VASÁRNAP – 1Móz 32,14.21b–31
„Nem bocsátlak el, amíg meg nem áldasz engem”
Jákób neve azt jelenti, hogy csaló. Így hívták Izsák kisebbik fiát, mert haldokló atyjától csalással csikarta ki a bátyját, Ézsaut illető elsőszülöttségi áldást. Nem a vele járó jogok és anyagi előnyök miatt kívánta ezt, hanem a nagyapjának, Ábrahámnak adott isteni ígéret örököse akart lenni. Ezért vállalta a csalás minden kockázatát. Ézsaut viszont nem az ígéret érdekelte, hanem az elsőszülöttségi áldással járó atyai vagyon. Ennek elvesztése miatt haragudott öccsére, Jákóbra.
Ezt Jákób is tudta, és – miután az atyai vagyont megsokszorozta – arra gondolt, hogy az okozott kár megtérítésével kiengesztelheti Ézsaut. Ha vissza is adja a csalárdul megszerzett földi javakat, az isteni ígéretnek akkor is örököse marad. Legalábbis a jog szerint. De vajon Isten követi-e a jogot? Hiszen a jog földi tudomány: Isten nem köteles alkalmazkodni hozzá. Jákób szívét kétely mardossa: Isten vajon elismeri-e, hogy a csalással megszerzett elsőszülöttségi joggal őrá szállt az Ábrahámnak adott ígéret? Tudta, hogy Istent nem csaphatja be. Isten bizonnyal látta, hogy Izsák az atyai áldást elsőszülött fiának, Ézsaunak szánja, és – mivel Izsák érzékei vénségére eltompultak – nincs tudatában annak, hogy valójában kisebbik fia, Jákób térdel előtte, és áldó kezét az ő fejére helyezi.
Kit tekint Isten az ígéret örökösének? A Jabbók révénél átélt rejtélyes éjszakai kaland nyomán Jákób erre kap feleletet. Álom volt csupán az Istent megjelenítő titokzatos személlyel való tusakodás? Vagy éberen átélt látomás? A fizikai valóság síkján végbement esemény? Bár a birkózás során szerzett csípőficam kellemetlen tüneteit Jákób hátralevő élete minden napján a fizikai síkon tapasztalhatta, a különös éjszakai látogató megjelenését mégsem vethetjük alá tudományos elemzésnek. Két dolog bizonyos: mindenekelőtt az, hogy Jákób a földi apától csalással elvett áldás Isten előtti érvényességéért küzdött a titokzatos személlyel. És bizonyos az is, hogy ezt sikerült elérnie. „Nem bocsátlak el, amíg meg nem áldasz engem” – Jákóbnak ez a kívánsága bizonyosan teljesült.
Bár Isten soha nem szorul rá, hogy „bizonyítványát megmagyarázzuk”, annyit talán mégis megjegyezhetünk, hogy az ígéret öröklésének elismerésével nem Jákób csalását szentesítette, hanem azt a vágyát teljesítette, amely az önmagában nézve elítélhető és elítélendő csalásban megnyilvánult: bármire kész volt az elsőszülöttségi jog megszerzéséért, mivel ilyen nagyra értékelte az Ábrahámnak adott isteni ígéretet, amely része volt az elsőszülött örökségének. Isten nemcsak Jákób csalását látta, hanem azt is, hogy Ézsau ezt az ígéretet annak idején kevesebbre becsülte egy tál lencsénél. Ezért ítélt úgy, hogy legyen inkább Jákóbé, aki ezért nemcsak apjával és bátyjával szállt szembe, hanem – a rejtélyes éjszakai látogatóval birkózva – attól sem riadt vissza, hogy magával Istennel is megküzdjön.
A történet végkifejlete nem azt sugallja, hogy a halandó Jákób erősebb a mindenható Istennél, de legalábbis egy ókori küzdősportban jobb nála. Isten nem annyira legyőzni, mint inkább meggyőzni hagyta magát: igazságos, hogy az kapja örökségül az ígéretet, aki nemcsak többre értékeli annál, akinek az öröklés normális rendje szerint járna, hanem még egy emberileg kilátástalan küzdelemre is vállalkozik érte. Hiszen mennyi esélye lehet az embernek Istennel szemben? A történet azt sugallja, hogy mégis van esélye annak, aki Istent a saját életénél is jobban szereti! Hiszen az Ábrahámnak adott ígéret elnyerésétől Jákób azt remélte, hogy Isten úgy lesz az ő Istene, ahogyan Ábrahám Istene is volt, akinek nemcsak Kánaánt ígérte örökségül, hanem megengedte, hogy egész életében vele járjon, sőt barátjának nevezte. Jákób ezt az Istennel való közvetlen, meghitt viszonyt remélte az elsőszülöttségi áldástól. Ezzel nyerte el Isten tetszését, szemben Ézsauval, akit az áldásnak csak az anyagi vonzata érdekelt. Nem „a cél szentesíti az eszközt” hírhedt elvéről van itt szó! Isten nem igazolta, hanem megbocsátotta Jákób csalását, és a titokzatos tusakodás végén ezért adta neki az Izrael nevet: „…küzdöttél Istennel és emberekkel, és győztél.”
Hitünk szerint Jézus Krisztus is megküzdött Istennel azért, hogy mi is örökösei lehessünk ígéreteinek. Húsvét annak igazolása, hogy Isten ebben a küzdelemben Jézusnak ítélte a győzelmet. Számunkra az ígéretek teljesülése a Jézus Krisztusban való hithez van kötve. Nekünk nem kell a Jákóbéhoz hasonló csalást elkövetnünk. A hit harcát azonban életünk végéig vívnunk kell! „Csak” hinnünk kell – ez nem könnyítés! Sokszor könnyebb hősies cselekedeteket véghezvinni, mint a hit küzdelmében megállni. Ezért imádkozzuk naponta Luther nyomán: Uram, én a magam erejéből nem tudnék benned hinni, hozzád menni, nálad megmaradni. De te hitre vezetsz, és megtartasz a veled való közösségben.
Véghelyi Antal