Liturgikus sarok

Istentisztelet és … 5.

Fiatalok istentiszteleti szolgálatra készülnek. A vasárnapi istentiszteleten imádságok, liturgiai szövegek, versek felolvasásával, énekléssel és hangszeres zenével vesznek részt. Az előkészítő megbeszélésen szóba kerülnek az istentisztelet meghatározó elemei: kérés és hálaadás, panasz és dicsőítés, hallgatás és ének, Isten igéje és áldása, az egyházi esztendő, az Isten előtti és az Istenhez forduló beszéd és jelenlét. Hozzáteszi mindenki azt, amije van – gondolatait, kérdéseit, feszültségét, hálaadását, a témához kapcsolódó versét vagy énekét, hangszeres játékát. Izgatottság is kíséri a felkészülést: nem egyszerű több ember előtt felolvasni, megszólalni, énekelni, de biztonságot ad a közösség, az, hogy nem egyedül állok ki, hanem együtt veszünk részt az istentiszteleten. A felkészülés folyamán sokszor hallott, de nem igazán meghallott mondatok megelevenednek, tartalmat és jelentőséget kapnak, az idegen és kötött rend ismertté, formálhatóvá és szeretetté válik, de a megismerteket, megtapasztaltakat a közösen átélt és megvalósított istentisztelet élménye, öröme teszi teljessé. Az alkalom után csillogó tekintetek néznek vissza a templompadból a lelkészre.

Egy gyülekezeti csoport részt vesz a német evangélikus egyház egyházi napjainak érdekes és sokszínű istentiszteletein; Taizé-találkozóra mennek a fiatalok; a szomszéd gyülekezet „Tamás-misét” szervez; hálaadó istentiszteletet közvetít a ZDF televízió. Alkalmak és események, amelyek új impulzusokkal töltenek el, amelyek – egymással megosztva őket – beszélgetésekre ösztönöznek, kérdéseket indukálnak, átgondolásra szólítanak, a helyi istentiszteleti élet gazdagítására buzdítanak. Tudatossá és megéltté teszik az istentisztelettel való kapcsolatunkat. Hiányosságokra mutatnak rá, okokra kérdeznek vissza, rádöbbentenek arra, hogy „Isten tiszteletének művészete” a miénk, rólunk és nekünk is szól, formálhatjuk és alakíthatjuk úgy, hogy Istenünk tiszteletét kifejező, ismerős és szeretett formát öltsön, megszólítóvá váljék.

Istentisztelet és pedagógia – első olvasatra kicsit furcsának tűnik e párosítás. Igaz, a protestáns istentiszteleteknek a reformáció óta meghatározó pedagógiai dimenziójuk is van, melynek jellemzője többnyire a tanítás előtérbe kerülése. Ahogy énekeink között szép számmal vannak olyanok, amelyek egy-egy alapvető teológiai tanítást foglalnak össze (tipikus példái ennek Luther „kátéénekei”, például EÉ 72., 247., 295., 303., 433.), úgy a prédikáció tanító és nevelő irányultsága is meghatározó. Kritikaként pedig épp az szokta érni evangélikus istentiszteleteinket, hogy a spirituális, életközeli, élményt adó, közösséget formáló megszólítás háttérbe szorul a racionális megközelítés, a mindennapi élet felett sokszor elbeszélő tanítás mellett.

A gyakorlati teológia és pedagógia közös törekvése azonban, hogy az emberre a maga testi-lelki-szellemi egészében, élethelyzetét és körülményeit figyelembe véve tekintsen, aki nem a tanítás és az istentisztelet tárgya passzív befogadóként, hanem aktív résztvevőként és formálóként van jelen hitével és kétségeivel, tapasztalataival és élményeivel, Istenre, ünnepre áhítozó szívvel, napi gondjaival, problémáival. Dicsérete, hálaadása, panasza, kérése és ünnepe megjelenési formát keres, hit- és életkérdéseiben iránymutatást vár, talentumaival és hiányosságaival befogadó és megtartó közösségre vágyik. Ha nem talál rá erre a megjelenési formára, ha a forma és a tartalom megfogalmazása számára idegen, ha nyitottsága ellenére kívülálló és magányos marad, akkor az nem az ő istentisztelete. Hagyományból, megszokásból, esetleg tiszteletből részt vehet rajta, de nem tekinti igazán sajátjának.

A valláspedagógia szerepe egyértelmű az istentiszteleti életre való nevelésben. A gyermekek és a fiatalok, az újonnan érkezők bevezetése az „istentisztelet-közegbe”, az istentisztelet elemeinek megismertetése és „begyakoroltatása” különböző keretek között és változatos módszerekkel történhet. Fontos a tanítás, motivációs alapot azonban az istentisztelethez való érzelmi kötődés megjelenése adhat. Élményt adó istentiszteletekre van szüksége gyermeknek és idősebbnek, a gyülekezeti élettől eltávolodottnak éppúgy, mint a vasárnapi istentisztelet rendszeres látogatójának vagy a templomba óvatosan-félve először benyitónak.

A valláspedagógiának az istentiszteleti életre való nevelésen túlmutató szerepe is van: fel kell tennie a pedagógiai megközelítés kérdéseit az istentisztelettel kapcsolatban. Mi az istentisztelet lényege? Milyen élethelyzetek teremtenek istentiszteletet? Milyen megjelenési formával és nyelvvel kommunikálható spiritualitás, ünnep, élmény és tapasztalat? Miért van szükségünk rítusra? Hogyan jönnek létre rítusok és szimbólumok, mi a szerepük, mikor és hogyan vesztik el jelentőségüket? Hogyan kerülnek egymással kapcsolatba a tradicionális és a modern elemek? Hogyan hordoznak közösségi formák egyéni érzéseket és tapasztalatokat? Mi az oka az istentisztelet „sikerének” vagy éppen „sikertelenségének”? Miért érzem jól vagy rosszul magamat egy istentiszteleten? Tartalom, helyszín és kommunikációs formák milyen összhangban jelennek meg az istentiszteleten? Milyen hatása van az istentiszteletnek a résztvevőkre?

Többek között ezek azok a – nem teológiai megközelítésből fakadó, és nem kizárólag teológiai válaszokat váró – kérdések, amelyeket sokszor háttérbe szorítanak a liturgiatörténeti identitás védelmére (vagy keresésére vagy rekonstruálására) irányuló törekvések és a dogmatikai megfelelésre való koncentrálás. Ezek a kérdések azonban – ahogy a pedagógia kérdései – a gyakorlat oldaláról érkeznek, és mint ilyenek, nem szoríthatók háttérbe. A válaszok keresésének folyamata és következménye istentiszteleti életünket és hitünket gazdagítja, közelebb hozza és a sajátunkká teszi „Isten tiszteletének művészetét”.

Solymár Mónika