Napról napra

Uram, szeretem házadat, ahol laksz, dicsőséged lakóhelyét. Zsolt 26,8 (ApCsel 2,42; Lk 15,1–3.11b–32; 1Tim 1,12–17; Zsolt 12) Gyerekkori emlékem a közeli templom félhomálya, tömjénillata, csendje, békéje. Amikor az ember belép egy templomba, nem egy „közönséges” házba lép be. „Isten dicsőségének lakóhelye” alázatra, csendre inti, megnyugvással tölti el a lelket. A zsoltáríró a veszély elől keresett menedéket Isten szentélyében. Tudjuk: Jézus Krisztus által a teremtő Istenben való hitünk nincs helyhez, falhoz, kőhöz kötve. Őt bárhol és bármikor megszólíthatjuk – de azt is érezzük, hogy Isten házában lenni: hazatérés, biztonság. A zsoltárossal együtt mondjuk el csendben ma délelőtt: Uram, szeretem házadat, ahol laksz, ezt a templomot, ahol ma igéddel szólsz hozzám.

Keresztelő János így szólt: „Teremjetek hát megtéréshez méltó gyümölcsöket…!” (…) A sokaság pedig megkérdezte tőle: „Akkor hát mit tegyünk?” János így válaszolt nekik: „Akinek két ruhája van, adjon annak, akinek nincs, és akinek van ennivalója, hasonlóan cselekedjék.” Lk 3,8.10–11 (Jer 3,22; Lk 5,27–32; ApCsel 10,1–20) Keresztelő János életét nem a tárgyi világ töltötte be. Teveszőr ruhát viselt, sáskát és erdei mézet fogyasztott. Jézus útkészítője arról beszél, hogy ki-ki a maga helyén, a maga körülményei között teremjen jó gyümölcsöt. A „csak” két ruhával rendelkező is adhat annak, akinek egy sincs! A megtérés az embert érzékennyé és nyitottá teszi embertársai szükségletei iránt. Életének középpontja többé már nem önmaga, hanem Krisztus. Ha az ő szavára figyelünk, felismerjük a „megtéréshez méltó” magatartást.

Ehetsz jóllakásig, és áldani fogod Istenedet, az Urat. 5Móz 8,10 (Mt 6,31–32; 2Móz 32,30–33,1; ApCsel 10,21–33) Fura a mai embernek a táplálkozáshoz való viszonya. Olvasom, hogy a túlsúlyos emberek újabban Jézus-diétával (!) próbálnak fogyni. Évezredeken át az ember az ételt-italt mint Isten ajándékát vette, megbecsülte, és természetes volt, hogy neki köszönte meg. „Áldotta az Istent” Izrael népe a kenyérért csakúgy, mint a mannáért. Ehhez a szemlélethez, ehhez az „ősi” hozzáálláshoz lenne jó visszatérnünk! Talán nem pazarolnánk annyit, miközben a világ egyik fele éhezik, a másik pedig szó szerint belehal saját jólétébe, az elhízásba… Isten megadja a mindennapi kenyeret, „jóllakásig”, pont annyit, amennyi kell – és őt illeti a köszönet naponként!

Pál írja: Nem a szolgaság lelkét kaptátok, hogy ismét féljetek, hanem a fiúság Lelkét kaptátok, aki által kiáltjuk: „Abbá, Atya!” Róm 8,15 (Zsolt 89,27; Jn 5,1–16; ApCsel 10,34–48) Abbá: arámul azt jelenti, „apa”, de bizalmas megszólítás. Jézus szólította így az Atyát (Mk 14,36). Lehetséges az, hogy a teremtő Istent, aki a mindenség Ura, „apának” szólítsuk?! A Szentlélek által igen, hiszen mindennel a legteljesebb bizalommal és őszinteséggel mehetünk Istenhez. Mint a tékozló fiú, aki hazatér az apai házba, és végre leteheti minden terhét.

Jézus ezt mondta nekik: „Aki bűntelen közületek, az vessen rá először követ.” Jn 8,7 (Ézs 45,24b; Mt 18,15–20; ApCsel 11,1–18) A házasságtörő asszony bűnös volt, ám azok is, akik meg akarták őt kövezni. Az ördög el akarja hitetni, hogy nincs szükségünk kegyelemre, megtérésre, bűnbocsánatra, Istenre, mert önmagunk elegek vagyunk vezérelni az életünket, és azt tehetjük, ami jólesik. Ez az út a kárhozatba visz. Jézus egy csendes mondatával megfékezte a kövezni akaró tömeget. A megtérés, a bűnbánat útját nyitotta meg. Amelyen nekünk is járnunk kell. Nagy tanítás ez az „első kő”…

Örömmel teszek jót velük – így szól az Úr. Jer 32,41 (Lk 13,19; Mt 27,3–10; ApCsel 11,19–30) Azokkal tesz jót Isten, akikről a 32. versben ezt olvassuk: „Izráel és Júda fiai sok gonoszságot követtek el bosszantásomra”, és „mindig azt tették, amit rossznak látok” (30. v.). Isten kegyelme és népéhez való jósága határtalan. Mi, mai népének tagjai, mindannyian sok gonoszságot, lázadást és hűtlenséget mutatunk a minket megváltó Jézus Krisztus iránt, a mi Urunk mégis örömmel tesz jót velünk. Jézus az Isten szeretetének mélységét a Golgota keresztjén mutatta meg, amikor életét adta az őt elvető, kiközösítő emberiségért.

Jákób ilyen fogadalmat tett az Úrnak: bármit adsz nekem, a tizedét neked adom. 1Móz 28,22 (Lk 14,12; Róm 8,1–6, ApCsel 12,1–25) Nem Jákób – következésképp nem az ember – az igazi adakozó… És nem is Istennek van „szüksége” Jákób adományára – vagy az enyémre, a tiédre és így tovább. Alázatra, hitre tanít minket, ha megértjük, hogy mindenünket tőle kapjuk. Időnk, életünk, javaink, alkotó energiánk, szeretetünk mind-mind Istentől jött ajándék, amelyből neki tartozunk adni. De még egy tizedét sem vagyunk képesek visszaadni…? Vajon ma mit adhatnánk Istenünknek?

Kőháti Dorottya