A vasárnap igéje

SZENTHÁROMSÁG ÜNNEPE UTÁN 4. VASÁRNAP – Ézs 48,12–19

Hangzavarban élünk, és hallászavarban szenvedünk. Igényeljük, hogy sokféle információ birtokába jussunk, mert magunk előtt is szégyellnénk, ha az egyoldalúság, korlátoltság vádja érne minket. Néha még élvezzük is a hangzavart. De a szűrő, amely az igazit a hamistól, a hasznosat az ártalmastól, az érdekeset az üdvösségestől elválasztaná, sokszor hiányzik. A hangzavar külső adottság, a hallászavar azonban a mi betegségünk: nem okolhatunk miatta mást.

Isten azonban nem egy a hangoskodók közül. Ő az egyetlen, aki valóban méltó a szólásra, és akire érdemes odafigyelni. Amikor megszólal, meg is szólít. Nem a nagy semmibe beszél, hanem népéhez. Bár mondanivalója mindenkire érvényes, elsőként népétől várja el, hogy hallgasson rá. Akik hallgatnak rá, azok alkotják a mindenkori népét. Övé az első szó, és őt illeti az utolsó szó joga is. Ő az egyetlen, akinek szavai és tettei között soha nincs meghasonlás. Ő egy a szavával, és szavát nem lehet elválasztani tőle. Ő az, aki a prófétának megengedi, hogy a teremtettség csodáján szemlélje szavának erejét, hatékonyságát. Minden az övé. Az is, amit életünk különböző területein magánosítani szeretnénk. Nem száll vitába velünk arról, hogy elismerjük-e tulajdonjogát. Nem kéri, hogy amink van, tekintsük az övének. Nem fenyeget, hogy hatalmi szóval szorítson sarokba minket, mint elszemtelenedett parányokat. Egyszerűen minden az övé. Nem őt rövidítjük meg, ha nem hallgatunk rá, hanem mi veszítjük el a belőle való részesedés örömét. Hiszen ő, akié a „minden”, csak adni akar.

Ézsaiás körvonalazni – vagy legalább sejtetni – igyekszik, hogy ez a „minden” mekkora. De ezt a feladatot nem egyedül ő kapta. Többek között *A zsidókhoz írt levéllel* kellene együtt olvasni mai igénket. A „minden” ott teljesedik ki. Nem csupán mennyről és földről meg a csillagos égről, láthatóról és láthatatlanról van szó, hanem Jézus Krisztusról, aki által Isten a végső időkben szólt hozzánk, *„akit örökösévé tett mindennek, aki által a világot teremtette. Ő Isten dicsőségének kisugárzása és lényének képmása, aki hatalmas szavával hordozza a mindenséget, aki miután minket bűneinkből megtisztított, a mennyei Felség jobbjára ült”* (Zsid 1,2–3). A „minden” Jézus Krisztussal teljes.

A hallás javulásának első jele, ha érteni kezdjük, hogy amit Isten adni kíván, az is Krisztussal teljes. A hallászavar a gyanakvás, a bizalmatlanság oldódásával gyógyul. Talán álltunk már biztonsági lánccal védett ajtó résén kitekintő szempár gyanakvástól szűk látómezejében, miközben adni, átadni szerettünk volna valamit. Lehet, hogy hosszú listát tesz ki azoknak a neve, akik szintén szereztek ilyen tapasztalatokat. Honnan ered ez a nagy bizalmatlanság, amely még az adni akaróval szemben is megnyilvánul? *A jelenések könyve* valóban szól a gonoszról (l. 13. fejezet), akinek nagyokat szóló száj adatott; aki azért ígér mindent, hogy mindenünkből kiforgasson bennünket. Ám Jézus Krisztus beverte ezt a szájat, mert előbb pusztai megkísértésekor, majd pedig a kereszten – ahol önmagát adta áldozatul – feltárta, hogy Isten mire és kinek szánta a „mindent”. A hangzavar akkor csitul, a hallászavar akkor gyógyul, amikor Jézus Krisztusban meghalljuk a mindennel bíró, gazdag Isten ajándékozó szavát, és meglátjuk ajándékká vált hatalmát.

Jézus Krisztusban teljesedett be a „jelen vagyok” ígérete is. Annyiszor mondogattuk már a „lélekben veletek vagyunk” formulává silányult ígéretét, hogy ezzel Isten azon adott szavát is megszegényítettük, amely jelenlétével bátorít minket. Pedig Isten komolyan veszi, hogy jelen van. Nem valami ködös messziségből „gondol ránk”, hanem jelen van. Az ige egyházának valljuk magunkat. Miért bizonytalanodunk el mégis, amikor Jézus Krisztus Urunk valóságos jelenlétét ígéri testében és vérében bűneink bocsánatára, és felkínálja, hogy – az Ajándékozó kezéből elfogadva – őbenne, az Ajándékban ízleljük meg a „mindent”? Isten mindenütt jelen van, de csak akkor nyújthatjuk feléje a kezünket, amikor biztosan az övé nyúl felénk ajándékával. Ezerszer becsaptak már bennünket, ezerszer vártunk hiába arra, hogy valaki majd „jelen lesz”. Isten nem ember, hogy hazudjék. A Feltámadott áldozatul adott testét és vérét kínálja nekünk, hogy hitelt adjunk ígéretének: érettünk van jelen.

Jövőnk is akkor van, ha hallgatunk az utolsó szavát Jézus Krisztusban kimondó Istenre. Ezerféle futurológia biztat vagy rémít bennünket. Az egyik megfagyaszt, a másik eléget. Isten azonban éltető jövőt ígér. Nem az a kérdés, hogy optimista vagy pesszimista-e a jövőképünk. Az a kérdés, hogy kire hallgatunk. Ha a Krisztusban szóló és cselekvő Istenre, akkor merünk élni, merünk keresztelni, merünk a láthatatlansága ellenére jelen lévő elé letérdelni, merünk lelkészeket szentelni, merünk elkopni másokért, és merünk meghalni, hiszen halljuk, mit ígért.

Fehér Károly