Keresztutak

A Lutheránus Világszövetség hoszszú útra hívta az európai evangélikus egyházak vezetőit: nem a megszokott helyszínek egyikén, hanem a távoli Izlandon, annak is egy pár házból álló településén, a térképen alig található Reykholtban rendezte meg az elmúlt hét folyamán azt a konzultációját, amelynek feladata részben az LVSZ legutóbbi nagygyűlésén fókuszba állított téma („Gyógyulást a világnak”) továbbgondolása, részben pedig az európai evangélikusság jövőképének a formálása volt. Huszonhárom országból mintegy száz püspök, illetőleg egyházi vezető ismerkedhetett meg eközben a szigetország evangélikusságával, és éreztethette a vendéglátókkal, hogy ők is alkotó tagjai a lutheranizmus nagy családjának.

A konferencia bevezető előadásában Ismael Noko főtitkár végigtekintett az LVSZ eddigi nagygyűlésein, rámutatva arra, hogy egy-egy téma, egy-egy személyi döntés vagy éppen találkozó miként jelentett gyógyító impulzust az adott helyen, az adott egyházi, politikai, geopolitikai közegben. Jó volt hallani egyházunk és az LVSZ kapcsolatának pozitív múltbeli kölcsönhatásáról, és remélni, hogy ezt a kapcsolatot a mai, megváltozott közegben ismét szorosabbra tudjuk fűzni.

A konzultáción újra meg újra előkerült az ökumenikus összefüggések kérdése. Elhangzott, hogy jobban kellene figyelnünk más egyházak vonzerejének titkára. Hogy mi is úgy jelenhessünk meg egymás és a világ előtt, mint akik létükkel, tevékenységükkel az evangélium eszközei, azaz Isten szeretetének a gyógyító közvetítői. Nem kérdés, hogy a világ gyógyításra szorul, és gyógyulásra vár. De vajon az európai egyházak képviselik-e a gyógyírt? Tudunk-e reményt sugározni az embereknek, a közösségeknek?

Minden ember szíve joga eldönteni, hogy mennyire akar közel kerülni az evangélium hordozójához, az egyházhoz, amelynek immár fogyasztói társadalmakban (a kínálatok világában) kell missziói lelkülettel előlépnie „portékájával”. Mindeközben egy pillanatra sem feledhetjük, hogy nem mi magunk vagyunk a missziót végzők, csupán minket ért az a felülről való kegyelem, hogy részt vehetünk Isten missziójában. Az egyháznak nem lehetősége, hanem „életformája” a misszió, hiszen Ura bízta meg ezzel.

A misszió ugyanakkor mindig partneri-testvéri szolgálatot jelent. Nem csupán az evangélium hirdetése a feladatunk, hanem – ezzel együtt – a szeretet konkrét gyakorlása a rászorulók, az elesettek, a testi-lelki terheket hordozók között. Megszólítani, segíteni, Urunkhoz vezetni a helyét nem találó, az élménytársadalomban Isten nélkül bolyongó embert. Mindenekelőtt tehát az egyháznak, illetőleg vezetőinek kell felébredniük – ráébredniük a missziói mandátum új kihívásaira! *(A konferencia kapcsán egyházunk elnök-püspöke erről a felelősségről és különösen is az egyházi vezetők szerepéről osztja meg gondolatait olvasóinkkal lapunk jövő heti számában. – A szerk.)*

Európában naponként hatezer fővel csökken a keresztények száma. Ebben a döbbenetes (ördögi) folyamatban kaptuk a mandátumokat, s végezhetjük küldetésünket Isten missziójában. Az egyház Ura számon kéri tőlünk, hogy sopánkodás helyett hívő reménységgel legyünk készek megújulni s megújultan továbbadni az evangéliumot, az Istenhez tartozás nagyszerű élményének életmentő jó hírét!

Az izlandi „csoda” – a mélyről feltörő gejzír. Láthattuk, amint a csendes, kicsiny tó mélységéből nagy robajjal feltör, és hirtelen akár hatvan méteres magasságig az ég felé lövell a forrásközeli meleg víz. Hittel és imádságos szívvel várjuk, hogy bennünket is a magasba emeljen Isten forró szeretete. Ahogyan az izlandi gejzírekkel, éppúgy Európa kihűlni látszó „keresztény állóvizével” (akár hazánk egyházaival is) megtörténhet ez a csoda. Reykholtban öt napon át ezért imádkoztak, gondolkodtak, terveztek az evangélikus egyházi vezetők.

HK