Keresztutak

„Olyan, mint az egyház – magyarázta nekem sok-sok évvel ezelőtt a sajókazai pincesoron az egyik idős presbiter a borról –; olyan régi, mint a katolikus, olyan erős, mint a református, és se hideg, se meleg, mint az evangélikus.” Ilyenek lennénk? A református–evangélikus teológiai konferencián, amelyet június 7–9. között a két egyház rendezett Balatonszárszón, a Soli Deo Gloria református konferencia-központban, a kérdés komolyabban vetődött fel, mint egykor a pincesoron. Mit mondunk magunkról mi, protestánsok, mit mondanak rólunk az emberek, és mi kinek mondjuk Krisztust? Mit gondolunk és mondunk egymásról?

„Évszázadok óta egymás mellett élünk: reformátusok, evangélikusok. A nagygeresdi egyezség kötelezte a református lelkészt, hogy hivatalában mindig tartson ostyát, mert a haldokló evangélikusnak köteles a lutheránus rítus szerint szolgálni az úrvacsorával, ha az evangélikus lelkész távol lakik. 1830-at írtunk ekkor” – idézte fel a múltat előadásában dr. Márkus Mihály. A református püspököt hallgatva arra gondolhatunk, hogy milyen jó lenne, ha a jelenben vagy a közeli jövőben valóság lehetne ez az egyezség, amely korrekt, a másik hitét tisztelő lelkületet áraszt. Ugyanakkor az ember szégyellni kezdi magát, mert rendeztek már finn–magyar, svéd–magyar lelkészkonferenciát, de nem emlékszem arra, hogy tartottunk volna közös konferenciát közvetlen „szomszédainkkal”, református lelkésztestvéreinkkel… Pedig faluhelyen úgy tartják az emberek, hogy a legközelebbi rokon – a szomszéd.

„Szomszédok konferenciája” volt tehát Balatonszárszón. A „kreatív bemutatkozáson” ki is derült, hogy nem minden református lelkész ismer minden református lelkészt – még látásból sem! A nyitóalkalom moderálására felkért laikus (T. Pintér Károly főszerkesztő) ugyanis azt kérdezte a jelenlévőktől: vajon az éppen bemutatkozó lelkész mely felekezethez tartozik? Az egyszerű játék megdöbbentő dolgot villantott fel: egymást sem ismerjük! Tudom, hogy nem érünk rá, sőt illik is elfoglaltnak látszani…

Egy budapesti református lelkész panaszolta: „A fővárosba kerülve úgy gondoltam, hogy meglátogatom református kollégáimat. Egymás után jöttek az udvarias elutasítások: hétfőn nem jó, kedden szolgálat van, szerdán temetés; a hét második felében már készülünk a vasárnapi szolgálatra… Félő, hogy nem ismerjük egymást, és nem érdekel minket a másik ember – akkor sem, ha szolgatársunk. (E sorok írójának is vannak hasonló tapasztalatai…) Pedig soha nem állt ennyi eszköz – mobil- és vezetékes telefon, e-mail, fax stb. – a rendelkezésünkre ahhoz, hogy kapcsolatokat teremtsünk, ápoljunk.”

Mai protestáns identitásunk teológiai alapvetéséről szólt dr. Szűcs Ferenc professzor, a Károli Gáspár Református Egyetem rektora és Orosz Gábor Viktor, az Evangélikus Hittudományi Egyetem tudományos munkatársa. „Ismerjük magunkat?” – szegezték a kérdést a mintegy hetven résztvevőnek.

Meg vagyunk sértődve, ha nem jó az imázsunk, ha rossz a sajtónk. Mit teszünk, teszünk-e egyáltalán valamit annak érdekében, hogy másként lássanak bennünket az emberek? Krámer György evangélikus lelkész kivetített képei önmagunkért beszéltek: ütött-kopott kukák, rajtuk a hatalmas felirat: „Templom”; roskadozó drótkerítés, mely alig-alig bírja megtartani a feliratot: „Evangélikus Lelkészi Hivatal”… Bizony slamposak vagyunk, de ezt nem magyarázni kell, hanem sürgősen változtatni rajta! Ha magunkat nem becsüljük, mások sem fognak megbecsülni minket.

Jelenlétünk hitelességéről és hiteltelenségéről más-más megközelítésben szólt Gaál Sándor, a Debreceni Református Hittudományi Egyetem Missziói és Felekezettudományi Tanszékének adjunktusa és Szentesi Zöldi László újságíró, a Magyar Nemzet munkatársa.

Sorsunk közös a „szomszédéval”. A lelkészi pálya „magányos” pálya – hangzott el a szellemes, lendületes párbeszédben, melyet dr. Szabóné Mátrai Marianna, az EHE gyakorlati intézetének vezetője és dr. Bodó Sára, a DRHE Gyakorlati Teológiai Tanszékének docense folytatott. Ez nem is baj, hiszen szükséges a magány. A baj az, ha erre nem hívjuk fel a teológusok figyelmét. A felmérés, amelyet Bodó Sára végzett, vagy a szigorlati dolgozat, amelyet Mátrai Marianna idézett (egy szociológushallgató munkája) szintén önmagáért beszélt. A jelenlévők becsületére legyen mondva: nem kezdték „magyarázni” az elhangzottakat, hanem „meghallgatták”, és – reménységem szerint – nem „elhallgatták” azt, ami nekünk szólt.

Közös az „eledelünk”. Reggelente azok a bibliaköri beszélgetések, amelyek 8-10 fős csoportokban folytak, számomra a konferencia meghitt pillanatait jelentették. Valóban együtt olvastuk a Szentírást. Itt éreztem meg azt a nagyon mély, közös alapot, amelyet a protestantizmus jelent. A Biblia a mérték – püspök és lelkész egyaránt e mérték alatt áll.

Az ige megértése és továbbadása közös feladatunk és felelősségünk. Jézus szava egyszerre kérdez és elkötelez. Ezt élhettük át a közös záró úrvacsorai alkalmon, amelyen Réz-Nagy Zoltán evangélikus lelkész és ifj. dr. Fekete Károly, a debreceni református teológia rektora szolgált: talán nemcsak szomszédok, hanem testvérek is vagyunk.

Úgy hiszem, a református vendéglátók szeretetét élvező valamennyi résztvevő nevében leírhatom: jó lenne, ha folytatódna a két felekezet együttgondolkodása. Érdemes erre időt, energiát fordítani, hogy észrevegyék a „nagyok a kisebb testvért”, és a „kistestvér” ne irigykedve, hanem örömmel tudjon felnézni a „többségre” – amint erre Ittzés János evangélikus püspök biztatott előadásában.

„Az igaz ember pedig hitből él” (Róm 1,17; Károli-fordítás) – ez a hit ébresszen több bizalmat bennünk egymás iránt, hogy „szomszédokként” rádöbbenjünk: hiszen testvérek vagyunk!

Kertész Géza