Élő víz

Krisztus velünk van a halálban is

Véget ért az Evangélikus Belmissziói Baráti Egyesület (EBBE) Hitünk titkai – teológia Luther nyomán – mindenkinek című előadássorozata. A kelenföldi egyházközség gyülekezeti termében rendezett június 9-i záróalkalmon – Széll Bulcsú áhítata után – a Nyugati (Dunántúli) Egyházkerület püspöke, Ittzés János beszélt a végidő titkáról. Luther ugyanis sokat gondolkodott személyes életének végéről és a halálról. A személyes eszkatológia kérdése a reformátor egész teológiai gondolkodását átjárta.

Hite szerint a halál nem egyszerűen az emberi sors egy eleme, hanem a bűn zsoldja. A hitből való megigazulás a bűn és a halál hatalmának legyőzése. Az ember egyszerre bűnös és Krisztusért megigazult (simul iustus et peccator). E kettősség egyidejű volta azonban nem jelent egyenlő mértéket. Sokkal nagyobb a mi igazságunk Krisztusban, mint a bűnünk. A bűnbocsánat nemcsak reménység, hanem tényleges lehetőség – fejtette ki a püspök.

A megigazulás: a halál feletti győzelem kezdete. Krisztus halála az én halálom halála – tehát halálunkban is az életben (Krisztusban) vagyunk. Bár „életünkben szüntelen halál lesi léptünk” (ÉÉ 499,1), de Krisztusért az életre vagyunk eljegyezve. A halál többé nem a mi végünk, hanem bűneink miatt az Atyától való elszakítottság vége. Tovatűnhet a halálfélelem; ha Krisztusra nézünk, boldogan halhatunk meg – vonta le a következtetést Ittzés János. Luther a meghalás folyamatát a születéshez hasonlítja: az újszülött nem tudja, hova megy, mi lesz vele, de várják. Amikor az ember meghal, az angyalok várják – ők a vigasztaló szolgálat eszközei.

Mi van a halál és a megérkezés között? – tette föl ezután a kérdést a püspök. Luther a lélek alvásáról, test nélküli köztes állapotáról beszélt. Halálunkkal téren és időn kívül kerülünk. A személyiség ezt úgy éli át, hogy a következő pillanatban Krisztusnál ébred – bár közben sok idő tűnik tova. Krisztus a híd a halál és a feltámadás között. Krisztus jelen van a halálban és a feltámadásban, amikor a lelket feléleszti, a testet pedig a nem létezőből (ex nihilo) teremti. Az előadó hangsúlyozta: a megváltás – amely itt a földön elkezdődött – teljességre jut a feltámadáskor.

Számolnunk kell azonban az „ítéletre feltámadással” is. Luther szerint a pokol több mint Isten-nélküliség: Isten intenzív haragjának helye. Az Apostoli hitvallásban valljuk Krisztus pokolra (helyesebben: a halottak gyűjtőhelyére) szállását. De Luther ezt a titkot nem akarja megfejteni – ezt hinnünk kell! Inkább a Krisztus ismeretének híjával megholtakra gondolhatunk, akikre nézve Isten megtalálja a módját, hogy kegyelmesen ítéljen. Kevesen gondolnák – hívta föl a figyelmet Ittzés János –, hogy Luther kezdetben nem tagadta a tisztítótűzről szóló tanítást, hanem csupán az ezzel való üzérkedéssel szemben (bűnbocsátó cédulák) lépett fel. 1530-ban megjelent könyvében viszont már arról írt, hogy a halál után nem történik változás; mindazt, ami a halál után velünk történik, a halál előtti történések határozzák meg.

Luther nem alkotott lezárt és bezárt teológiai rendszert a halálról szóló tanításban sem. Dinamikus, változó, olykor egymásnak némileg ellentmondó megnyilatkozásai mögött azonban vörös fonálként (egyfajta cantus firmusként) mindvégig felfedezhető annak mély hite, hogy a legfontosabb: Krisztus ott van még halálunkban is – összegezte előadását a püspök. Személyes és kínzó kérdéseire a reformátor nem kínosan kidekázott dogmákban, hanem Krisztus személyében kapott választ. Ebben legyen ő elsősorban példa a számunkra – emellett azonban világos, hogy még a halálról nyilatkozva is élettől duzzadó teológiáját érdemes újból és újból átgondolnunk.

Kovács László