A hét témája

A legtöbb babonás hiedelem a halál titokzatos hatalmát veszi körül. A pogány babonák és hiedelmek alapja a félelem. Valóban nagy ajándék a feltámadás és az örök élet evangéliumi hite; adjunk hálát szívből a feltámadott Jézusnak!

Úgy tartja az ősi hagyomány, hogy ha a gyermek megfogja, vagy akár csak megérinti a halott kezét, lábát, lábbelijét, többé nem fél már a haláltól. Utólag, évtizedek elmúltával értettem meg én is, hogy miért vezetett be édesanyám ostffyasszonyfai nagyapám ravatalához a ház első szobájába. Bátorságot adó szeretettel megmutatta a kedves nagypapát, és megfogatta velem nagypapa csizmája orrát. – Régi szokás volt az is, hogy ha valaki meghalt a családban, megállították az órát, és csak akkor indították el, amikor már megtörtént a temetés. A tükröt is letakarták fehér, hímzett terítővel. (Kit vagy mit mutatna ilyenkor az a tükör?)

Ha halott van a háznál, szárnyas állatot kell vágni, hogy ne vigye el a szerencsét a háztól – tartották. Nem találtam viszont értelmét annak a furcsa szokásnak, hogy a halott szemfödele sarkából ollóval le kell vágni egy kis darabot, és a padláson a szomogy – vagyis az ereszalja, a padlás szöglete – alá kell tenni. Talán azért, hogy a halott szelleme a ház fedele alatt maradjon? Ősi pogány hiedelmek kapcsolódnak mai félelmekkel. Meg kell tartani a halottnak még életében adott ígéretet is – például hogy az illető részt vesz majd a temetésén –, nehogy a megholt hazajáró lelke kopogtasson a nem teljesített ígéret miatt. (A lelkiismeret szava!)

A halottas háznál gondosan vigyáztak arra is, hogy a halott szeme teljesen lecsukódjék, ezért a szemhéjakra pénzdarabot helyeztek. Úgy vélték: ha a halott szeme akárcsak egy kicsit is nyitva marad, az azt jelenti, hogy a családból valakit maga után hív. A hamarosan bekövetkező újabb halálesetre utal az a babona is, hogy ha a temetési menettel valamiféle jármű jön szembe (régebben ugyanis a lakóháztól történt a temetés), rövidesen ismét temetés lesz. Ugyancsak effélét jelent, ha a halott kiharangozása alkalmával „visszakondul” a harang. Természetesen a kiharangozás száma tudatta azt is, hogy öreg vagy fiatal, férfi vagy nő a halott. Azt az ősi babonát pedig még ma is lehet hallani, hogy: „Nyitott sírba esik az eső, nemsokára újabb halott lesz!” (Miféle tapasztalat szülhette ezt a sötét, baljós értelmetlenséget?) Ellenben elgondolkodtató az a régi hagyomány, hogy amikor halott van a háznál, illetve amikor kiviszik a házból a koporsót, valaki felkelti az istállóban az állatokat, s a baromfiak közé seprűt dob, hogy le ne bénuljanak, ne érje az állatokat veszedelem. Nem lehet ez valamiféle ősi tiszteletadás az állatok részéről a ház halottja iránt? Valami őshazai emlék talán?

Külön lehetne szólni a búcsúztatásról. Igényelték, hogy a lelkész búcsúztasson el a családtagoktól, sőt még az állatoktól is. A lelkész vagy a tanítómester szedte össze ezeket a hatásos és dagályos kínrímeket. Hála Istennek, ez a szokás is „kiment már a divatból”… Annál inkább szükséges a feltámadott Jézust hirdetni vigasztalásul.

A temetői ravatalozók építésével megszűnt egy régi, a halottas házaknál meglévő szokás: a halottsiratás és a halottvirrasztás. Rokonok, ismerősök, szomszédok mentek virrasztóba, bizonyára vigasztalás céljából is… A halottat rendszerint – ha erre lehetőség volt – a ház első szobájában ravatalozták föl; a virrasztók a hátsó szobában voltak. Beszélgettek, megemlékeztek a halottról, sorsáról, és legalább éjfélig énekeltek is. Egyházunknak a Dunántúlon erre a célra külön énekeskönyve volt (Halotti énekek). A virrasztás elsősorban a gyász fájdalmában való részvételt, az együtt érző szeretet kifejezését és az eltávozott hiányának pillanatnyi pótlását szolgálta. A temetés után tartották a halotti tort. A gyászoló családnál összegyűlt a rokonság és a halottvivők, és a vacsora mellett elbeszélgettek a halottról, rá emlékeztek. Ilyenkor nem énekeltek.

Ilyen formában a halotti torok is megszűntek már; temetési kultúránk is ridegebb, érzelemszegényebb lett. Pótolja Jézus feltámadásának és az örök élet bizonyosságának jó híre?