Liturgikus sarok

Istentisztelet és ... 10.

Kennon L. Callahan amerikai gyakorlati teológus felhívta a figyelmet egy döntő változásra: amíg az 1950-es és a korai ’60-as években a tengerentúlon az egyházon kívüli személyek a kiscsoportokon keresztül kapcsolódtak be a gyülekezetek életébe, addig mára az istentiszteleteken találkoznak először a gyülekezetekkel. Gondoljunk csak itthoni helyzetünkre: hány új arccal találkozhatunk egy-egy keresztelő alkalmával vagy éppen akkor, amikor a temetést követően közös imádságra invitáljuk templomainkba a gyászoló hozzátartozókat. Éppen ezért a közösségi, dinamikus istentiszteletek egyre nagyobb szerepet töltenek be a gyülekezetépítésben is.

Callahan szerint az istentisztelet akkor közösségi, ha a benne részt vevők megtapasztalják az odatartozás, az egymáshoz tartozás, a Krisztus testéhez való tartozás áldásait. Az istentisztelet akkor dinamikus, ha felrázza és inspirálja a benne részt vevőket, ha azok segítséget és reménységet kapnak egymástól és osztanak meg egymással.

Callahan szerint öt tényező járul hozzá ahhoz, hogy ilyen legyen az istentisztelet. Érdemes ezeket a tényezőket röviden sorra venni; mivel nem igényelnek semmilyen speciális gyülekezeti modellt, alkalmazhatóak lehetnek akár szórványhelyzetben élő közösségekben, akár nagyvárosi környezetben.

1. Az első észrevehető jele a közösségi, dinamikus istentiszteletnek, ha az alkalmilag megjelenő résztvevők megtapasztalnak egyfajta melegséget és vonzerőt. A gyülekezet számos verbális és non-verbális eszközzel elősegítheti, hogy a betérők a templomból távozva úgy érezzék, nem volt elvesztegetett idő az ott töltött egy-másfél óra, és hogy segítséget, erőt és reménységet kaptak az istentiszteleti alkalomból. Ilyen lehet például egy jól megfogalmazott köszöntés, amely kellően határozott, szívélyes, de nem tolakodó. De nem csak szavakkal tehetjük vonzóvá valaki számára a megérkezést. A mai napig a fülembe csengenek egy, a templomunkba régebben betérő testvér mondatai, amint arról áradozott, hogy milyen kellemes illat van benne. A melegség és a vonzerő megtapasztalását nagyban elősegítheti egy jól sikerült szellőztetés az istentiszteleti alkalom előtt!
2. A második tényező a zene és az ének dinamikája és inspirációja. A zene és az ének még időben is jelentős részét teszi ki az istentiszteletnek, hiszen megerősíti és célba segíti az igehirdetésben elhangzott üzenetet. Egy-egy memorizált, „fülben maradt” dallam tovább élteti az istentiszteleten megtapasztaltakat. Az egyházi esztendőhöz és a prédikációhoz tudatosan választott énekek az együvé tartozást szimbolizálhatják; az alkalmi betérők megérezhetik és magukkal vihetik ennek az érzését.
3. Harmadik tényezőként szól Callahan az igehirdetés sajátosságáról és minőségéről. Azoknak az igehirdetőknek, akik közösségi és dinamikus istentisztelethez illő igehirdetést tartanak, három közös vonásuk van: prédikációjuk érthető, könnyen lehet követni; csak azt várják el az igehallgatóktól, hogy annyit vigyenek magukkal, amennyit saját maguk is meg tudnak jegyezni az elmondottakból; igehirdetésükben van küzdelem, dráma és humor, amely a bibliai textusra és a mai életre épül; illetve prédikációjuk olyan üzenetet tartalmaz, amelyet az igehallgatóknak érdemes magukkal vinniük a hétköznapokba.
4. Azok az istentiszteletek, amelyek élénkek, illetve amelyeknek van liturgiai erejük, elsősorban annak köszönhetik ezt, hogy az istentiszteleten végbemenő összes szolgálat egységes egészet alkot. Nem önálló darabokból van összerakva, hanem lépésről lépésre, összefüggően épül föl. Ha valaki nem is érti az istentisztelet egyes elemeinek a mélységét, könnyen megérezheti az egységet, az egyes elemek egymásra épülő ívét, amely végigvezeti a résztvevőket az egyes mozzanatokon. Például egy gyászoló család tagjai számára – akiknek az életében több szempontból is törést jelent a haláleset – tudat alatt támaszt és hosszú távon vonzerőt jelenthet egy liturgikus sorozat egységének a megtapasztalása.
5. Az utolsó észrevétel a lelkipásztorokra vonatkozik. Minél inkább pásztor, vezető és igehirdető a lelkész, annál valószínűbb, hogy az istentisztelet közösségi és dinamikusan erőteljes lesz. Az általános és „ártalmatlan” prédikációk gyakran abból fakadnak, hogy a lelkészeknek nincs idejük vagy indíttatásuk pásztorolni a gyülekezeti közösséget, megismerve a hívek konkrét problémáit és reményeit. Ha a lelkész először „jó pásztorrá” szeretne lenni, hogy csak utána váljon „nagy igehirdetővé”, akkor nagyobb az esélye annak, hogy utánamegy annak a hívőnek, akinek éppen erre van szüksége, és visszavezeti az élet forrásához, hogy ő is tovább épüljön a gyülekezeti közösséggel együtt.

Joób Máté