Élő víz

A sárguló gabonatáblák aratásra várnak. A Biblia lapozgatása közben látóterünkbe kerülnek a kalásztépő tanítványok, amint Jézussal a vetések között ballagnak (Lk 6,1). Innen gondolatban már csak egy lépés az, amikor arra kérték őt, hogy tanítsa meg őket imádkozni (Lk 11,1)…

Azt kérjük ebben az imában, hogy a mi mindennapi kenyerünket adja meg nekünk naponként az Úr… – és alázatra nevelődünk e kérés által.

Az ember hajlamos arra, hogy sok mindent kizárólag szorgalmának, saját erőfeszítése eredményének tulajdonítson. De Jézus gyengéden figyelmeztet, hogy a szorgalmas munka eredményét is Isten adja. A mindennapi kenyér fogalma kibővül mindazzal, ami testi életünk fenntartásához naponta szükséges. A kérés megfogalmazása utal arra is, hogy „napi bontásban” kell kérnünk, és nem úgy általában, nem hosszú távra.

Szembekerültünk-e életünk során azzal – miközben a Miatyánkot mondtuk –, hogy Jézus a negyedik kérésben nem csupán a test szükségleteire gondolhatott? „Munkálkodjatok ne az eledelért, amely elvész, hanem az eledelért, amely megmarad az örök életre… Az én Atyám adja majd néktek az igazi mennyei kenyeret. Mert az az Istennek kenyere, amely a mennyből szállt alá, és életet ád a világnak.” A tanítványok ezt hallva kérlelni kezdték, hogy adjon nekik ebből a mennyei kenyérből. „Jézus pedig monda nékik: Én vagyok az életnek ama kenyere; aki hozzám jő, semmiképpen meg nem éhezik, és aki hisz bennem, meg nem szomjúhozik soha.” (Jn 6,27.32b–33.35; Károli-fodítás)

Amikor tehát az Úrtól tanult imádságot mondjuk, akkor ezt a mennyei kenyeret is kérjük. Gondolunk-e erre? És ha gondolnánk is, tudatosul-e bennünk, hogy mit kérünk ezzel? Kétségtelenül a legjobbat. Belső világunkba rendet, a szívünkbe békességet. Csakhogy amint a testi táplálékot, úgy ezt sem elegendő csupán kérni. Nekünk is tenni kell azért, hogy asztalunkra naponta kenyér kerüljön, és azért is tennünk kell valamit, hogy Jézus beléphessen a mindennapjainkba.

A Szentírásból tudjuk, hogy Jézus betért oda, ahova hívták, személyválogatás nélkül. Amikor azonban meghívunk valakit az otthonunkba, akkor bizonyos előkészületeket szoktunk tenni. Ez valószínűleg mindig is így volt, és mindenki így szokta a meghívottat várni: kitakarít, rendet rak, szellőztet, gondoskodik valami hűsítőről, harapnivalóról – méltó körülményeket igyekszik teremteni a vendég fogadására. Ebben a földi világban ez így szokás. Ha pedig így van, nem lehet másként akkor sem, ha Jézust – mint mennyei táplálékot – lélekben hívjuk be az életünkbe. Mégpedig nemcsak hébe-hóba, alapos nagytakarítás után, hanem naponta, mindennapi kenyérként. Földi fogalmaink szerint ez arra kell, hogy késztessen bennünket, hogy folyamatosan őrködjünk belső világunk rendjén, tisztaságán.

Mi okozhat lelki értelemben rendetlenséget, szennyezettséget? Ezt mindenkinek magának kell felismernie. Utal rá a békétlen, nyugtalan szív, hogy valamit ott bent rendezni kell. De itt már nem áll meg a földi vendéglátásból vett hasonlat. Vendéget tiszta lakásba illik hívni, de Jézust behívatjuk a „felfordulásba” is. És tudhatjuk: ha őszinte bennünk a vágy – ő szívesen rendet teremt. Ha valóban meg akarunk tisztulni, nem kell különféle praktikákhoz folyamodnunk; elég, ha szégyenkezve kiborítjuk előtte szennyesünket.

Sárguló gabonatábláktól jutottunk el a szív békességéig. A kettőnek látszólag semmi köze nincs egymáshoz. Mégis összefüggenek. Mert végső soron magát az embert is úgy tekinti Isten, mint szántóföldbe vetett magot, mely őbelé gyökerezve szökkenhet csak szárba, és érlelhet kalászt. Amikor az ige arról beszél, hogy „ő megsebez, de be is kötöz, összezúz, de kezei meg is gyógyítanak” (Jób 5,18; Károli-fordítás), akkor ennek bizonyságaként a kereszten szenvedő Krisztusra irányul tekintetünk. Ugyanakkor felismerünk valamiféle hasonlatosságot saját tapasztalatainkkal. Hányszor éltük már át, hogy szinte reménytelennek tűnt a gyógyulás – akár testi, akár lelki értelemben véve –, aztán emberi értelemmel felfoghatatlanul újra éledni kezdtünk, és biztosan tudtuk, hogy „Isten keze van a dologban”.

A búzaföldek aratásra várnak. Ha ez megtörténik, akkor „a maga idején takaríttatik be a learatott gabona” (Jób 5,26b; Károli-fordítás). Milyen gyakori a Szentírásban az efféle hasonlat: Urunk mindenben, ami körülvesz bennünket, tud hozzánk szólni. Morzsolgassuk hát a kalászt, ahogy azt valamikor a tanítványok tették, Jézussal járva. Táplálkozzunk vele, az élet kenyerével naponta, és akkor nincs okunk félelemre. Nem kell feleslegesnek sem érezni magunkat. Ha ő lakozhat bennünk, akkor, amíg jónak látja, minket is táplálékul használ azok számára, akik között élünk. Még akkor is, ha tehetetlenül gondozásukra szorulnánk. Mennyei Gazdánknál nincs fölösleges gabonaszem. Az ő tervébe beleillünk mindannyian.

Szántó Vilmosné