Keresztény szemmel

Nehezen tudnám megnevezni a kedvenc könyvemet, azt viszont kérdés nélkül is elárulom, hogy az általam legkevésbé kedvelt könyvek – a Harry Potter-kötetek. Tudom, J. K. Rowling regénysorozata világszerte nagy népszerűségnek örvend, és előrebocsátom, hogy én is olvastam a már magyarul is megjelent köteteket.

Valójában a könyv körüli tömeghisztéria sem az ízlésem szerint való, és ezúttal is igazolva kellett látnom abbéli gyanúmat, hogy ami túlságosan nagy népszerűségnek örvend, az feltehetően nívótlan, igénytelen tömegáru. A csomagolás, illetve a „marketing” professzionalizmusa viszont kétségtelen, hiszen a Harry Potter-könyvek esetében a marketing jobb, mint maga a „termék”. A csillogó „máz” mögé nézve azt kell látnunk, hogy maga a történet finoman fogalmazva is gyengécske.

A regényciklus főhőseként adott egy fiú, akiről kiderül, hogy csodás képességekkel bír. Varázslóiskolába megy tanulni, ahol aztán megküzd a megtestesült főgonosszal, és persze győzedelmeskedik. A második kötet valójában semmi újdonsággal nem szolgál, a klisé fájdalmasan ugyanaz: tanévkezdés, tanulás, bonyodalom, harc a főgonosszal, majd ismét jön a tanév vége. A harmadik és a negyedik kötetben is csak anynyi a változás, hogy a terjedelem a duplájára nőtt. Talán még a legelvakultabb rajongók is beismerik, hogy a könyv cselekménye – enyhén szólva – nem túl szövevényes.

Harry Potter tehát azért népszerű, mert címszereplőjét és az amúgy sablonos cselekményt az író egy bűvös, varázslókkal és fekete mágiával teli világba helyezi. Hogy a könyv rajongótáborának nagy részét adó gyerekek lelki fejlődése szempontjából ez mennyire káros, az – szerintem – nem is lehet kérdés.

Tagadhatatlan, hogy akár a Grimm-mesékben, akár a magyar népmesékben szép számmal találhatóak boszorkányok, varázslók, tündérek. A Harry Potter-könyvek azonban egy lényeges szempontból nagyon is eltérnek a hagyományos meséktől: míg ez előbbiek egy fiktív mesevilágban léteznek, addig Rowling regényeinek színhelye mai világunk. A King’s Cross pályaudvar mellett még számos konkrét londoni helyszín szerepel a könyvekben. Az átjárás a „való világ” és a varázslók világa között egyedül a varázslatos képességűek számára lehetséges. A Harry Potter-sorozat ezáltal azt sugallja, hogy aki nem képes látni a mágikus világot, az kevesebb a társainál. J. K. Rowling külön kifejezést is használ a „varázstalan emberekre” – magyarul „muglinak” fordították ezt a jelzőt.

A lelkes rajongók természetesen nem szeretnének „muglik” lenni, ezért aztán igyekeznek a lehető legjobban beleélni magukat a bűbájos, varázslatos világba. Egy elvakult Harry Potter-rajongónak ténykérdés a regényalakok valóságossága, a varázslatos helyszínek, a fekete mágia létezése. Ez az, ami igazán mágikus a könyvben: az olvasó szemében valósággá teszi a fikciót. Ez akár erénye is lehetne a Harry Potter-köteteknek, ha a szerző nem az okkultizmust akarná magától értetődővé tenni.

„Ne legyen köztetek varázslást űző, se jelmagyarázó, kuruzsló vagy igéző! Ne legyen átokmondó, se szellemidéző, se jövendőmondó, se halottaktól tudakozódó. Mert utálatos az Úr előtt mindaz, aki ilyet cselekszik” – int bennünket az Úr igéje (5Móz 18,10b–11a). Egy fekete mágiával, bűbájossággal teli világ elfogadtatása kedves lehet-e az Úr színe előtt? Nem hinném. Nos, számomra már ez is elég alapvető ok arra, hogy ne szeressem a Harry Potter-könyveket.

Chladek Tibor