Keresztény szemmel

Hozzászólás a cikkhez

Nehezen tudnám megnevezni a kedvenc könyvemet, azt viszont kérdés nélkül is elárulom, hogy az általam legkevésbé kedvelt könyvek – a Harry Potter-kötetek. Tudom, J. K. Rowling regénysorozata világszerte nagy népszerûségnek örvend, és elõrebocsátom, hogy én is olvastam a már magyarul is megjelent köteteket.

Valójában a könyv körüli tömeghisztéria sem az ízlésem szerint való, és ezúttal is igazolva kellett látnom abbéli gyanúmat, hogy ami túlságosan nagy népszerûségnek örvend, az feltehetõen nívótlan, igénytelen tömegáru. A csomagolás, illetve a „marketing” professzionalizmusa viszont kétségtelen, hiszen a Harry Potter-könyvek esetében a marketing jobb, mint maga a „termék”. A csillogó „máz” mögé nézve azt kell látnunk, hogy maga a történet finoman fogalmazva is gyengécske.

A regényciklus fõhõseként adott egy fiú, akirõl kiderül, hogy csodás képességekkel bír. Varázslóiskolába megy tanulni, ahol aztán megküzd a megtestesült fõgonosszal, és persze gyõzedelmeskedik. A második kötet valójában semmi újdonsággal nem szolgál, a klisé fájdalmasan ugyanaz: tanévkezdés, tanulás, bonyodalom, harc a fõgonosszal, majd ismét jön a tanév vége. A harmadik és a negyedik kötetben is csak anynyi a változás, hogy a terjedelem a duplájára nõtt. Talán még a legelvakultabb rajongók is beismerik, hogy a könyv cselekménye – enyhén szólva – nem túl szövevényes.

Harry Potter tehát azért népszerû, mert címszereplõjét és az amúgy sablonos cselekményt az író egy bûvös, varázslókkal és fekete mágiával teli világba helyezi. Hogy a könyv rajongótáborának nagy részét adó gyerekek lelki fejlõdése szempontjából ez mennyire káros, az – szerintem – nem is lehet kérdés.

Tagadhatatlan, hogy akár a Grimm-mesékben, akár a magyar népmesékben szép számmal találhatóak boszorkányok, varázslók, tündérek. A Harry Potter-könyvek azonban egy lényeges szempontból nagyon is eltérnek a hagyományos meséktõl: míg ez elõbbiek egy fiktív mesevilágban léteznek, addig Rowling regényeinek színhelye mai világunk. A King’s Cross pályaudvar mellett még számos konkrét londoni helyszín szerepel a könyvekben. Az átjárás a „való világ” és a varázslók világa között egyedül a varázslatos képességûek számára lehetséges. A Harry Potter-sorozat ezáltal azt sugallja, hogy aki nem képes látni a mágikus világot, az kevesebb a társainál. J. K. Rowling külön kifejezést is használ a „varázstalan emberekre” – magyarul „muglinak” fordították ezt a jelzõt.

A lelkes rajongók természetesen nem szeretnének „muglik” lenni, ezért aztán igyekeznek a lehetõ legjobban beleélni magukat a bûbájos, varázslatos világba. Egy elvakult Harry Potter-rajongónak ténykérdés a regényalakok valóságossága, a varázslatos helyszínek, a fekete mágia létezése. Ez az, ami igazán mágikus a könyvben: az olvasó szemében valósággá teszi a fikciót. Ez akár erénye is lehetne a Harry Potter-köteteknek, ha a szerzõ nem az okkultizmust akarná magától értetõdõvé tenni.

„Ne legyen köztetek varázslást ûzõ, se jelmagyarázó, kuruzsló vagy igézõ! Ne legyen átokmondó, se szellemidézõ, se jövendõmondó, se halottaktól tudakozódó. Mert utálatos az Úr elõtt mindaz, aki ilyet cselekszik” – int bennünket az Úr igéje (5Móz 18,10b–11a). Egy fekete mágiával, bûbájossággal teli világ elfogadtatása kedves lehet-e az Úr színe elõtt? Nem hinném. Nos, számomra már ez is elég alapvetõ ok arra, hogy ne szeressem a Harry Potter-könyveket.

Chladek Tibor

::Nyomtatható változat::