Keresztutak

Az élet alakította úgy, hogy a történelmi egyházak által szervezett negyedik soakonferenciára éppen a meg nem érthető, meg nem magyarázható gonosztettek hatvanadik évfordulójának esztendejében kerül sor. Az első konferenciát Pannonhalmán Várszegi Asztrik főapát és a Magyar Pax Romana Egyesület rendezte meg. A második alkalomra a Mazsihisz szervezésében a fővárosi Scheiber Sándor Gimnáziumban került sor. A következő konferencia házigazdája Debrecenben a Tiszántúli Református Egyházkerület, illetve püspöke, Bölcskei Gusztáv volt. Az első konferenciát követően a témák távolodtak a konkrét tragédiától, lényegesen szélesebb megközelítésben foglalkoztak társadalmi, felekezeti, többek között szociális, egészségügyi és oktatási kérdésekkel is.

A negyedik konferencia megrendezésének joga és kötelessége értelemszerűen a Magyarországi Evangélikus Egyházra hárul. A hatvanadik évforduló viszont szinte kötelezővé teszi, hogy szeptember 12–14. között az Evangélikus Hittudományi Egyetemen megrendezendő eseményen erőteljesen visszatérjünk az eredeti szándékhoz, a holokauszt témájához. Ezt akarja kifejezni a főcím is, de korszerű megközelítésben. Emlékezés, mert ez az alap. Emlékezés az el nem felejthetőre, a korábban el nem képzelhetőre, a valójában fel nem dolgozható szörnyűségre. Emlékezés, de nem befelé fordulva, nem megtapadva a múltnál, hanem a jövőt építve. Ezt kívánja tehát kifejezni a konferencia főcíme, az emlékezést a jövőbe vezető hídnak aposztrofálva.

Hatvan év után sem egyszerű feladat ez. Fontosak, szükségesek voltak az elmúlt évtizedekben a társadalom, illetve az egyházak részéről megnyilvánult gesztusok: a bocsánatkérések, a holokauszt-emléknap, a politikai elit megjelenése a Dohány utcai zsinagógában a budapesti gettó felszabadulásának évfordulóján, a Duna-parti emlékhely… A konferenciának azonban más a funkciója. Mélyebbre kell ásni. Hausmann Jutta professzor asszony, a konferencia programjának összeállítója a nyitóelőadásban részben az emlékezés biblikus alapjaival, részben – és persze ez is biblikus – az emlékezésnek az aktív, dinamikus, jövőbe mutató tartalmával fog foglalkozni, reménység szerint megadva az esemény alaphangját.

Fontos a személyiségek szerepe. Az egyházak, a teológiai tudományok jelesei, illetve az ügy, a téma iránt fogékony kutatók szerepvállalása garantálja a megfelelő színvonalat. Alapvető, hogy a konferencia során, az előadásokat és a kerekasztal-megbeszéléseket követő vitákban minél többen szót kapjanak. Eleve ezt célozza a lebonyolítási forma, melyben a szokottnál több kerekasztalvita kap helyet. Egy-egy felkért megszólaló tíz-tizenöt percet kap, így lesz idő a további hozzászólásokra. Továbbá a program struktúrája is kifejezi ezt a szándékunkat.

A történelmi visszatekintés fő célja a realitásokhoz való közeledés. Még mindig kevés idő telt el ahhoz, hogy esélyünk legyen – az érzelmek, indulatok kiiktatásával – a valóban tudományos vizsgálódásra. De meg kell kísérelni ezt. Eddig jószerivel vagy heroizálás folyt – így például Sztehlo Gábor rendkívüli értékű tevékenységének a méltatása –, vagy az egyházak súlyos elmarasztalása azért, mert keveset tettek az üldözöttekért, vagy éppen cinkossá váltak a borzalomban.

Bizonyára igen izgalmas lesz – hiszen itt már valóban a máról van szó – annak vizsgálata, hogyan jelentkezik a szülők, nagyszülők traumája a második, harmadik generáció életében, gondolkodásában, lelkében. Szembesülünk majd azzal, hogyan dolgozta fel az iszonyt a leginkább érintett nemzet, és hogyan járult ez hozzá Németország szellemi, erkölcsi és egyéb megújulásához. Amenynyire elutasítandó törekvés az emberiség tragédiáinak szembeállítása, egymás ellen való kijátszása – ezzel is devalválva a szörnyűségek jelentőségét –, annyira lényeges a valós történelmi vizsgálódás. A diktatúra – nálunk is – sokrétűen hatott a holokauszt áldozataira és utódaikra. A bosszúállás lehetőségétől az újabb üldöztetésig, kitelepítésig stb. meglehetősen összetett a kép.

Bizonyára sokakat érdekel majd, hogyan jelenik meg a konferencia témája a különböző művészeti ágakban. És teszünk majd kísérletet arra is, hogy egészen konkrétan fogalmazzunk a holnap teendőit illetően.

Egyfelől nem lehetnek illúzióink. A tanácskozások nem oldják meg a valódi gondokat. Másfelől nem becsülhető le az események jelentősége. Konkrét tartalmukon túl fontos az üzenetértékük. A holokauszt mementó minden kirekesztés, intolerancia és gyűlölet ellen. Visszatérő gondolat: ha Jézus ma munkálkodna, pályafutása hasonló drámai véget érne. Mindnyájunk felelőssége – talán néhány nemzedék alatt letisztul a kép –, hogy az úgynevezett civilizált emberiség legszörnyűbb tette valóban emlékké, történelemmé válhasson. Ne legyenek vitathatók maguk a tények – ma is van még erre példa –, és egyértelmű konszenzus legyen a megítélésben.

Közvetlen anyagán túl is sok kérdést érint az eszmecsere. Csak a példa kedvéért említek egyet. A közelmúltban zajlott a vita a hátrányos helyzetű, főként roma gyerekek iskoláztatásáról, az „integráció vagy szegregáció” dilemmáról. A soakonferencia az integrációról szól. Elfogadva, hogy sokféle úton kell a gyermekeket felzárkóztatni, alkalmassá tenni az integrációra és nem vitatva a sok valóban lényeges szakmai részletkérdés realitását, jelentőségét, a szellemiséget illetően nem lehet vita. Egyek vagyunk örménnyel, kurddal, zsidóval, cigánnyal…, egyek vagyunk a humánumban, és különösen is egyek vagyunk Jézus Krisztusban. Nagy vízválasztó az identitás, a „kivel vagyok hajlandó, kivel vagyok képes azonosulni” kérdése.

Fontos, hogy a „hivatalos” egyházi szervezés mellett az egyházi egyesületek tagjai közül is minél többen jelen legyenek a konferencián. A Pax Romanához hasonlóan az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem Egyesület – a svájci anyaszervezet magyarországi szervezete – is jelezte, hogy részt vesz mind az előkészületekben, mind a tanácskozáson.

Felelősek vagyunk utódainkért. Kertész Imre Nobel-díjának, regényének, a Sorstalanságnak és a belőle készült filmnek a fogadtatása, a számos értékes megnyilvánulás mellett a disszonáns hangok nemcsak a társadalom mélyrétegeiben ma is lappangó, nem kívánt indulatokat jelezték, hanem ezzel összefüggő teendőinket is. És talán jogos e téren a keresztény egyházak megkülönböztetett felelősségét hangsúlyozni. Erről szól a soakonferencia.

Frenkl Róbert