Élő víz

Józsefkének (annak a mulatságos kölyöknek, akinek előrefelé nőtt a haja) két nagybátyja volt. Ezek merőben különböztek egymástól.

Az egyik, az öregebbik a Szent Komaasszonyok utcája közelében lakott, a kolostor melletti sikátorban, a földszinten. („Én már jobb szeretem a földszintet, szentatyám – szokta mondani –, mint azokat a modern csalafintaságokat, emeleteket meg miegymást.”) Tágas szobában tanyázott, vaskos vén salabakterek között. A könyvek polcokon sorakoztak, s félig megrágta őket a szú – azért csak félig, mert közben belehalt az unalomba, bár teli volt még fával a szája. Előfordult, hogy Józsefke egyik látogatása alkalmával meglökte a polcot, s fejére esett egy könyv; a gyerek összerogyott, s a nagybácsi szolgálója patikába kellett hogy menjen, sebkötő pólyáért. A könyv címe így hangzott: A szellem az anyag ellen.

A bácsi soha nem hagyta el szobáját. Mindig ott ült magas pulpitusánál, és írt. Könyvet. Érdekes mű lehetett; negyven év óta szünet nélkül dolgozott rajta. Munkájának alaptétele e szavakban foglalható össze: „A világ rövid a priori leírása, avagy milyen lenne a világ, ha a föld nem gömbölyű lenne, hanem megfordítva.”

Egy alkalommal Józsefke megkérdezte a bácsit:

– Bácsikám, milyen a zsiráf?

A bácsinak fogalma sem volt arról, hogy milyen a szóban forgó állat, mert huszadik életévétől kezdve fent említett művét írta, s nem lépett ki a szobájából. S nem is olvasott egyebet, csupán bonyolult értekezéseket az abszolút eszméről, az abszolút akaratról, a világ szubjektív eszményiségéről, az atranszcendentalitásról, az élmények őskomlexivitásáról és a szolipszizmusról, no meg az imént emlegetett A szellem az anyag ellen című könyvet.

Hát húszéves koráig mit csinált? – kérdezitek.

Nos, húszéves koráig annyira foglalkoztatták a pattanások, amelyek sehogy sem akartak eltűnni az arcáról, hogy örökösen a tükör előtt ült. Az állatkertbe pedig azért nem ment el soha, mert attól félt, hogy ott szemtanúja lehet az állati élet parázna jeleneteinek.

Unokaöccsének kérdése meghökkentette, de ügyesen leplezte zavarát. Merthogy még csak nem is az agnoszticizmus, hanem a tiszta metafizika híve volt. Buzgó vakhite életének eddigi hatvan esztendeje alatt hozzászoktatta a bizonyossághoz, hogy a világegyetem lényegének ismerete kezdettől fogva a priori kinyilatkoztattatott az embernek; így hát a zsiráf ismerete csupán csekélyke részletkérdés volt az egyetemességben.

– Gyere el holnap – válaszolta –, akkor majd megmondom.

A fiúcska távozása után a nagybácsi behúzta a függönyt, gyertyát gyújtott, s egy halálfejet tett az asztalra. Fél éjszaka feküdt kitárt karokkal, arcra borulva a földön, fél éjszaka a könyveit bújta.

Másnap megjelent Józsefke.

– Szeretnéd tudni, hogy milyen a zsiráf? A zsiráf olyan állat, aminek három lába van, lófarka, a fején szarvak, s kizárólag tejfölös gombát eszik. Elmehetsz.

– És télen mit eszik? Amikor nincs gomba?

– Télen savanyított gombát eszik.

Józsefke megköszönte és elment. Ez a nagybátyja mindig bátortalanná tette, s tiszteletet ébresztett benne. De a zsiráfügyet mégsem érezte elintézettnek. Főleg a gomba miatt.

Elhatározta, hogy fölkeresi a másik nagybátyját.

Ez a másik nagybácsi, ahogy az néha előfordul egy családban, egészen másmilyen volt, mint az első. Mindketten úgy tettek, mintha nem ismernék egymást. Ez a bácsi igen tevékeny életmódot folytatott: újságszerkesztő volt.

Ezt a nagybácsit sosem lehetett otthon találni, úgy elfoglalta a munkája. Józsefke felhívta telefonon a szerkesztőségben.

– Halló, bácsikám, itt Józsefke!

– Parancsolj, elvtársam!

– Bácsikám, szeretném megkérdezni, milyen a zsiráf.

– Nézd meg az Előadók kézikönyvében!

– Nincs benne.

– Akkor a Ludwig Feuerbachban.

– Azt is kivettük már, de abban sincs.

– Akkor az Anti-Dühringben.

– Abban sincs.

– Benne kell lennie!

– De ha nincs!

– Hogyhogy?! Az Anti-Dühringben sincs? Mit képzelsz tulajdonképpen?!

A bácsi lecsapta a kagylót.

Valaha, mikor olyan kicsiny fiú volt, amilyen Józsefke most, látott egy zsiráfot, képen, az Állatvilág sorozatban. Ezeket a képeket a Kneipp cég mellékelte ingyenes reklámként a cikóriadobozokhoz. Ezért ennek a nagybácsinak volt valami fogalma a zsiráfról, de nem akarta bevallani, mert ez még a háború előtt volt, a reakciós világban. Ezért meghagyta, hogy senkit se eresszenek be a dolgozószobájába, s nekilátott a marxista szakirodalom tanulmányozásának. Ám Józsefkének igaza volt. Sem a Ludwig Feuerbach és a klasszikus német filozófia alkonya, sem az Anti-Dühring, sem A tőke nem magyarázta meg a zsiráfot. Sőt elő se fordult bennük a „zsiráf” szó!

Sorra tanulmányozta a legkisebb cikkeket is, aztán dermedten bámult maga elé: mérlegelte a helyzetet. A következő gondolatok cikáztak át az agyán:

Bevallja a Kneipp-cikóriát? Nem, ezt nem akarta. Úgy vélte, ez ama százezrek mögé szorítaná vissza, akiknek a háború előtt még cikóriára sem telt.

Kijelentse, hogy nem tudja, milyen a zsiráf? Nem, ezt se lehet. Hová lenne a presztízse? Annyira magáévá tette az objektív világ megismerhetőségének tézisét, hogy köztudomású lett: immáron mindent tud. S még ha nem tudott is valamit, szentül hitte, hogy ezt nem szabad bevallania.

Végül – megkeresse a zsiráf leírását valamilyen állattani szakkönyvben? Nem, ezt sem teheti, semmi áron, ez afféle szakmai leszűkülés lenne, az objektivista tudomány mocsarába süllyedés.

Mikor Józsefke ismét felhívta telefonon a zsiráf ügyében, nyersen rámordult.

– Zsiráf nincs. Ha akarod, megmondhatom, milyen a kutya vagy a nyúl.

– Hogyhogy… nincs zsiráf?

– Nincs hát. Se Marx, sem Engels, sem nagy folytatóik nem írnak a zsiráfról. Ez azt jelenti, hogy nincs zsiráf.

– De…

– Mi az, hogy „de”? Miféle „de”?…

Józsefke letette a kagylót, nagyot sóhajtott, azután fölkeresett egy bizonyos fiatalembert, az iskolai úttörőcsapat pártfogóját.

Ez a fiatalember normális volt. Így szólt:

– Nincs nagyobb gondod? No, akkor várj szerdáig. Elmegyünk az állatkertbe, ott a helyszínen utánanézünk a dolognak.

És csakugyan elmentek, megnézték a zsiráfot, megbeszélték… Józsefke megköszönte szépen, s elindult a gesztenyesoron át hazafelé, mély gondolatokba merülve, egy gallyacskával végigzörgetve a kerítések vasrúdjait. Útközben eladta iskolatáskáját, aztán betért egy írószeres boltba, majd egy virágkereskedésbe.

S másnap, pont délben egy küldönc állított be a szerkesztő-nagybácsi hivatalába; egy szép rózsacsokrot hozott, ilyen levélkével:

Édes Öcsém,

mért nem nézel be már egyszer hozzám? Elbeszélgethetnénk közös fiatalságunkról, a családról, Józsefkéről, a zsiráfokról…

Adjon Isten jó egészséget.

Szerető bátyád

Az első nagybácsi pedig, mikor Józsefke következő látogatása után ismét hozzáfogott nagy művéhez, a tintatartóban egy döglött egeret talált.

Az ilyen kisfiúknak két rózsacsokorra már nem futja a pénzükből.

Slawomir Mrozek