evél&levél
„Gondolkodhatunk együtt tovább a szerelemről…”
E felhívással végződik Frenkl Róbert írása az Evangélikus Élet július 24-i (30.) számában. Valóban felkeltette az érdeklődésemet igényes stílusú elmélkedése a legmélyebb emberi érzelemről, a szerelemről. Írásában fejtegeti, hogy korunk akcelerált ifjúsága biológiailag igen hamar éretté válik, szociológiailag viszont egyre későbbre tolódik a házassági elköteleződés lehetősége. Fiataljaink húsz-harminc éves koruk között a pálya- és társválasztási bizonytalanság olyan vákuumában élnek, amelyet az előző generáció nem is ismerhetett. (Nekik a háború utáni években más nehézségekkel kellett megküzdeniük; nem ismerhették a konzumvilág feszültségeit.)
A házasság keretein kívüli – házasság előtti és házasság melletti – szexuális életet paráznaságnak, bűnnek nyilvánítja kereszténységünk. De mit jelent a bűn? Többféle nyelvi értelmezés próbálja a lényegét visszaadni. Számomra a legképszerűbb a vétek szó, azaz mintegy „valamely cél elvétése, eltévesztése”.
Az esetleges közhiedelemmel ellentétben nem a szex a bűn. Ellenkezőleg, az csodálatos dolog! A bűn azonban mindenben előbukkanhat: evésben-ivásban, alkoholban, drogokban, torzult magatartási képletekben, munkában, lustaságban. Gondoljunk csak arra, hányféle függőséget tartunk ma már számon! A bűn, a vétek lényegiségét tekintve nem a cselekvési formákhoz kötődik. Ezen a ponton csúszhatunk át a törvénykezésbe, a farizeusok gondolkodásába.
Emberi mivoltunkat vagy nőként, vagy férfiként éljük meg. A férfi legősibb motivációja a harc, a küzdelem és a győzni vágyás: küzdelem az életért, a győzelemért, a nőért. A nő biztonságra vágyik, hiszen nem kisebb dologra vállalkozik, mint az utód megszülésére (akár az élete árán is). Méltán várja el, hogy megküzdjenek érte. Biologikuma a legrátermettebb hím választását sugallja. A női befogadó princípium a férfit dicsérni, segíteni, győzelemre juttatni hivatott, hogy ezzel betöltse győzelmi vágyát. „…szerzek néki segítő társat, hozzá illőt” – mondja Isten (1Móz 2,18; Károli-fordítás). A cél közös, és a harc vérre menő: a tét nem kisebb, mint a túlélés. Túlélés az egyed szintjén, és túlélés a faj szintjén, amely majd a generációk sorozatában realizálódik.
A megélt szerelmi kapcsolatból nőhet ki a család mint megélt életközösség, és nyújt további pszichoszexuális alapot és modellt az utódgenerációk láncolatában. Merthogy a nemiséget, a nemi identitást tanulni és gyakorolni kell ám! – halljuk manapság mindenfelől. Ez így is van! Ennek legjobb gyakorlótere a család. Már az intrauterin – méhen belüli – életszakasztól kezdve a szoptatás imprintingjein át a szerepjátékokon keresztül tanulunk, mígnem a személyiség éretté válik az önálló döntésre, a párválasztási elkötelezettségre. Az ideálisan alakuló folyamatban a nemek szinte maguk kívánják és sürgetik a házasságot, azt a szoros létformát, amelyben megélhetik értékességüket és fontosságukat. A házasságban realizálódhat legmélyebben és legvédettebben személyiségük teljes fúziója, és alakulhat ki az érett szerelem.
Mi az, ami ebből napjainkban a legkönnyebben elillan? Elvész például rögtön a férfi küzdelme. Pedig értékessé az válik, amiért megküzdöttünk! A nemek az egyre tökéletesedő fogamzásgátlók világában kockázatok nélkül vállalhatják a szerelmi együttlétet. Kicsi a tét, a férfinak nem kell se bizonyítania, se felelősséget vállalnia. Ezzel rögtön a legalapvetőbb érzelmi szükséglete csorbul: nője nem tiszteli. Nem tiszteli, és nem is meri magát rábízni. A nő számára pedig megszűnik az áhított biztonság. Gyermeket nem mer vállalni, tanul és dolgozik, hogy önmagáról gondoskodjon. A kiművelődött nő újra csak a férfi fölé kerekedik, rontva annak presztízsét. A kölcsönös szerepelvárások közötti feszültség egyre nő.
Kultúránkban új réteg jelent meg: a szingli nő típusa. Alkalmi vagy ideiglenes párkapcsolataik jól szimbolizálják a fogyasztói szemléletet: egyszerhasználatosság, eldobhatóság. A leváltható partnerek önkéntelenül is versenyhelyzetbe kerülnek. A megfelelési kényszer növekedhet, ez pedig egyik félnek sem jó. Az elköteleződés igénye nem tud kiteljesedni, a házasságot így egyik fél se meri sürgetni. Nincs biztonság, nem alakul ki a bizalom.
Van-e megoldás? Nem hiszem, hogy az út visszafelé vezetne. A nők tanulása, művelődése önmagában jó. Nem bűn. A szex és a szerelem is igen jó. Az sem bűn.
Mit is neveztünk tehát bűnnek? Mi okozza az elhajlást, a céltévesztést? Hol találunk megoldást, ha nem a kialakuló társadalmi viszonyrendszerünket akarjuk kárhoztatni? A változás mindenképpen egyszemélyes ügyként indul. Sorsát ki-ki magában hordozza. Formálódó személyiségünk tehet alkalmassá bennünket mindenkor a másik ember iránt megélt érzelmekre és a vele való kapcsolatra.
A Biblia lapjairól sokféle árnyalásban kapunk képet a kereső emberről, aki életének megoldásait Istennél akarja megtalálni. Változatos formákban tárul elénk egy-egy élethelyzet, amelyben Isten cselekszik, elhív, kiformál, és végül alkalmassá is tesz – éppen a szerelmi ügyekben is – az élet legmagasabb rendű érzelmének, a szeretetnek, a szerelemnek a megélésére. Isten ebben a célt elvétő keresésben pedig mindenkori közösségét, azaz győzelmet és biztonságot garantáló korrekcióját ígéri.
Konrad Bollmann-né Máthé Györgyi