evél&levél

Hozzászólás a cikkhez

E felhívással végzõdik Frenkl Róbert írása az Evangélikus Élet július 24-i (30.) számában. Valóban felkeltette az érdeklõdésemet igényes stílusú elmélkedése a legmélyebb emberi érzelemrõl, a szerelemrõl. Írásában fejtegeti, hogy korunk akcelerált ifjúsága biológiailag igen hamar éretté válik, szociológiailag viszont egyre késõbbre tolódik a házassági elkötelezõdés lehetõsége. Fiataljaink húsz-harminc éves koruk között a pálya- és társválasztási bizonytalanság olyan vákuumában élnek, amelyet az elõzõ generáció nem is ismerhetett. (Nekik a háború utáni években más nehézségekkel kellett megküzdeniük; nem ismerhették a konzumvilág feszültségeit.)

A házasság keretein kívüli – házasság elõtti és házasság melletti – szexuális életet paráznaságnak, bûnnek nyilvánítja kereszténységünk. De mit jelent a bûn? Többféle nyelvi értelmezés próbálja a lényegét visszaadni. Számomra a legképszerûbb a vétek szó, azaz mintegy „valamely cél elvétése, eltévesztése”.

Az esetleges közhiedelemmel ellentétben nem a szex a bûn. Ellenkezõleg, az csodálatos dolog! A bûn azonban mindenben elõbukkanhat: evésben-ivásban, alkoholban, drogokban, torzult magatartási képletekben, munkában, lustaságban. Gondoljunk csak arra, hányféle függõséget tartunk ma már számon! A bûn, a vétek lényegiségét tekintve nem a cselekvési formákhoz kötõdik. Ezen a ponton csúszhatunk át a törvénykezésbe, a farizeusok gondolkodásába.

Emberi mivoltunkat vagy nõként, vagy férfiként éljük meg. A férfi legõsibb motivációja a harc, a küzdelem és a gyõzni vágyás: küzdelem az életért, a gyõzelemért, a nõért. A nõ biztonságra vágyik, hiszen nem kisebb dologra vállalkozik, mint az utód megszülésére (akár az élete árán is). Méltán várja el, hogy megküzdjenek érte. Biologikuma a legrátermettebb hím választását sugallja. A nõi befogadó princípium a férfit dicsérni, segíteni, gyõzelemre juttatni hivatott, hogy ezzel betöltse gyõzelmi vágyát. „…szerzek néki segítõ társat, hozzá illõt” – mondja Isten (1Móz 2,18; Károli-fordítás). A cél közös, és a harc vérre menõ: a tét nem kisebb, mint a túlélés. Túlélés az egyed szintjén, és túlélés a faj szintjén, amely majd a generációk sorozatában realizálódik.

A megélt szerelmi kapcsolatból nõhet ki a család mint megélt életközösség, és nyújt további pszichoszexuális alapot és modellt az utódgenerációk láncolatában. Merthogy a nemiséget, a nemi identitást tanulni és gyakorolni kell ám! – halljuk manapság mindenfelõl. Ez így is van! Ennek legjobb gyakorlótere a család. Már az intrauterin – méhen belüli – életszakasztól kezdve a szoptatás imprintingjein át a szerepjátékokon keresztül tanulunk, mígnem a személyiség éretté válik az önálló döntésre, a párválasztási elkötelezettségre. Az ideálisan alakuló folyamatban a nemek szinte maguk kívánják és sürgetik a házasságot, azt a szoros létformát, amelyben megélhetik értékességüket és fontosságukat. A házasságban realizálódhat legmélyebben és legvédettebben személyiségük teljes fúziója, és alakulhat ki az érett szerelem.

Mi az, ami ebbõl napjainkban a legkönnyebben elillan? Elvész például rögtön a férfi küzdelme. Pedig értékessé az válik, amiért megküzdöttünk! A nemek az egyre tökéletesedõ fogamzásgátlók világában kockázatok nélkül vállalhatják a szerelmi együttlétet. Kicsi a tét, a férfinak nem kell se bizonyítania, se felelõsséget vállalnia. Ezzel rögtön a legalapvetõbb érzelmi szükséglete csorbul: nõje nem tiszteli. Nem tiszteli, és nem is meri magát rábízni. A nõ számára pedig megszûnik az áhított biztonság. Gyermeket nem mer vállalni, tanul és dolgozik, hogy önmagáról gondoskodjon. A kimûvelõdött nõ újra csak a férfi fölé kerekedik, rontva annak presztízsét. A kölcsönös szerepelvárások közötti feszültség egyre nõ.

Kultúránkban új réteg jelent meg: a szingli nõ típusa. Alkalmi vagy ideiglenes párkapcsolataik jól szimbolizálják a fogyasztói szemléletet: egyszerhasználatosság, eldobhatóság. A leváltható partnerek önkéntelenül is versenyhelyzetbe kerülnek. A megfelelési kényszer növekedhet, ez pedig egyik félnek sem jó. Az elkötelezõdés igénye nem tud kiteljesedni, a házasságot így egyik fél se meri sürgetni. Nincs biztonság, nem alakul ki a bizalom.

Van-e megoldás? Nem hiszem, hogy az út visszafelé vezetne. A nõk tanulása, mûvelõdése önmagában jó. Nem bûn. A szex és a szerelem is igen jó. Az sem bûn.

Mit is neveztünk tehát bûnnek? Mi okozza az elhajlást, a céltévesztést? Hol találunk megoldást, ha nem a kialakuló társadalmi viszonyrendszerünket akarjuk kárhoztatni? A változás mindenképpen egyszemélyes ügyként indul. Sorsát ki-ki magában hordozza. Formálódó személyiségünk tehet alkalmassá bennünket mindenkor a másik ember iránt megélt érzelmekre és a vele való kapcsolatra.

A Biblia lapjairól sokféle árnyalásban kapunk képet a keresõ emberrõl, aki életének megoldásait Istennél akarja megtalálni. Változatos formákban tárul elénk egy-egy élethelyzet, amelyben Isten cselekszik, elhív, kiformál, és végül alkalmassá is tesz – éppen a szerelmi ügyekben is – az élet legmagasabb rendû érzelmének, a szeretetnek, a szerelemnek a megélésére. Isten ebben a célt elvétõ keresésben pedig mindenkori közösségét, azaz gyõzelmet és biztonságot garantáló korrekcióját ígéri.

Konrad Bollmann-né Máthé Györgyi

::Nyomtatható változat::