Élő víz

A nyár az utazások ideje. Az idén is sok magyar eljutott Rómába vagy Athénba, mások Törökországba vagy Indiába. Mindenütt a nevezetességeket keressük fel, hogy szélesedjen a látókörünk. Így jutunk el a különböző templomokba, ahol sokszor különleges istenábrázolásokat találunk, talán egy háromszemű (Buddha-szobor) vagy hatkarú (Siva-szobor) szobrot, esetleg egy éppen szigonyozó isten (Poszeidón) képét.

Van, aki elgondolkodik azon, hogy nincs olyan földrész, ahol ne imádkoznának, vagy ne építenének templomot az emberek. Ezen keresztül felismeri, hogy az egyes ember ugyan hátat fordíthat a vallásnak, és megtagadhatja a környezetében élők által gyakorolt hitet, de vallástalan ország nincsen.

Ezeket a szobrokat látva másvalaki esetleg azon gondolkodik el, hogy melyik istenábrázolás az igazi. Az európai embernek eszébe jut a Bibliából a Tízparancsolat ide vonatkozó része: „Ne csinálj magadnak semmiféle istenszobrot… Ne imádd és ne tiszteld azokat…” (2Móz 20,4.5) „Mennyire igaz ez!” – gondoljuk nagyot sóhajtva, és már megyünk is tovább a következő múzeumba.

De kire, mire vonatkozik ez a bibliai ige? – kérdezhetjük. Csak a festett képekre és a faragott szobrokra, esetleg a művészi alkotásokra? Hiszen ilyenek vannak a mi templomainkban is! Vagy talán a bennünk kialakult istenképre vonatkozik, esetleg a könyveinkben leírt dogmatikai meghatározásokra? Vizsgáljuk meg ezt a kérdést a bibliai mondanivaló összefüggésében. A festett kép és a faragott szobor talán rögzíteni akarja, hogy Isten ilyen vagy olyan. Nem élő, hanem merev, tárgyszerű „dolog”, amelyet aztán ide-oda tehetünk. Ezt a gondolkodásmódot akarja tiltani a Biblia.

Figyeljük meg, hogy mit válaszolt Isten Mózes kérdésére, amelyet az égő csipkebokornál tett fel („Ha majd elmegyek Izráel fiaihoz, és azt mondom nekik: a ti atyáitok Istene küldött engem hozzátok, és ők megkérdezik tőlem, hogy mi a neve, akkor mit mondjak nekik?” – 2Móz 3,13)! „Ehje aser ehje.” Ezt így fordítja magyarra Bibliánk: „Vagyok, aki vagyok.” (2Móz 3,14) Vagyis a Vagyok, az örök jelenben létező Isten küldi Mózest az Egyiptomban sínylődő néphez. De így is lehet fordítani: Vagyok, aki leszek. Az örök létező, aki megmutatja hatalmát, és megvalósítja akaratát, küldi el Mózest. Majd az út során mutatkozik meg, hogy ő kicsoda. Vagyis többé és valóságossabbá válik számunkra, mint ahogyan kezdetben megismertük őt!

Ez a fordítás talán érzékelteti velünk, hogy az Istennel való kapcsolat egy folyamat, ezért nem érdemes rögzíteni a kiindulópontot. A keresztények sem egyszerűen azok, akik megkeresztelkedtek (egy esemény), hanem akik hallgatnak Uruk szavára, és követik akaratát (folyamat).

Jól mutatja a Bibliában a belső fejlődést, ha összevetjük például a „Kegyelmezek, akinek kegyelmezek, és irgalmazok, akinek irgalmazok” (2Móz 33,19) vagy a „…Jákobot szerettem, Ézsaut pedig gyűlöltem…” (Mal 1,2–3) ótestamentumi igéket az újszövetségi Jn 3,16-tal: „…úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” Melyik ige az érvényes?

Az első két igén keresztül Isten azt tanította, mutatta be, hogy ő hatalmas és mindenható. Az idegen népek istenismerete általában megállt ezen az alacsonyabb fokon, amelyen csupán annyit érzékeltek és értettek meg, hogy Isten félelmetes és fenséges, akit ezért félni és tisztelni kell. De Isten nemcsak hatalmas, hanem ő mennyei Atyánk is. Ezért tanított bennünket Jézus így imádkozni: „Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy…” (Mt 6,9) És Krisztusban meghalt értünk, hogy bizonyítsa: kegyelmes és szerető Isten.

De még az e világot szerető Isten képét sem szabad rögzítenünk, vagy dogmatikai tételekbe beleszorítanunk, mert ezt is tovább akarja fejleszteni a mi Istenünk! Fantasztikus, felszabadító érzés, amikor megtapasztaljuk, hogy ő nemcsak az egész világ Ura, aki szereti a világot, hanem ő az én Uram, aki engem, elveszett és megítélt embert megváltott, minden bűntől, a haláltól és az ördög hatalmából is megszabadított (Luther: Kis káté, II. hitágazat).

Igaza van a Tízparancsolat igéjének: Istent semmilyen formában nem lehet ábrázolni, mert ő a formák felett álló végső valóság. A keresztény templomokban található alkotások nem rögzíteni akarják Istenről alkotott képünket, hanem azt mutatják be, hogy a Mindenható miként cselekszik Jézuson vagy más embereken keresztül. Isten arra a felismerésre akar elvezetni e műalkotások segítségével, hogy bennünk, általunk is így munkálkodhat, mert nekünk élő, cselekvő Urunk van.

Nekünk, keresztényeknek arra kellene törekednünk, hogy minden statikus istenképtől (és merev dogmatikától) képesek legyünk megszabadulni, és a cselekvő Istenbe vetett bizodalmat, a szüntelenül megújulni képes, dinamikus hitet tudjuk gyakorolni.

Missura Tibor