A hét témája

Kenyérünnepet szerveztek a budapesti Vajdahunyad várában. Hullámzik a tömeg, az emberek időnként megállnak, nézik a kemencék előtt sürgölődő, izzadó pékeket. Alig várják, hogy kivegyék az illatos tésztát, azonnal alkalmi sorok alakulnak ki a falatokért. Kézzel törik, marcangolják a még forró kenyeret. Egy fiatal suhanc – próbálván lehűteni – labdázik egy darab serclivel, egyik kezéből a másikba dobálja. Amikor nem tudja elkapni, és elejti, mellette lévő társának éppen sikerül belerúgnia. Jót nevetnek, s a „focista” nagyon büszke rá, hogy ilyen ügyes és gyors volt. Van ingyen kenyér, ingyen pékáru, így bőven jut a földre és a szemetesbe is. Pedig jobban meg kellene becsülni! Időseknek, fiataloknak, szegényeknek és tehetőseknek egyaránt – még akkor is, ha ingyen van. De – úgy látszik – ezt már csak keveseknek tanítják meg.

Gazdák vertek sátrat a Felvonulási téren. Fogy a bor és a pálinka, nagy hangon, szíves szóval invitálják egy pohárra a nézelődőket is. Számtalan bográcsban rotyog a gulyás. Csodás illatok terjengenek a levegőben, az egész tér egy vidám, színes forgatag. Mosolyognak az emberek, innen is, onnan is nevetés hallatszik. Itt biztosan nem marad éhesen senki, valamelyik bográcsból mindenkinek jut – ha illendően kér. De nem csak gulyásból van kóstoló, hiszen lehet mézet, zöldséget, kenyeret, kalácsot – és még ki tudja mit – is enni. Azután elcsendesül a tér. Köszöntik az új kenyeret, és hálát adnak a Mindenhatónak a termésért. Sokan megilletődve nézik, hallgatják, s talán arra gondolnak, hogy hány embernek milyen sok munkája van abban, hogy az elkövetkező évben is naponta sülhet friss kenyér.

Hatalmas tömeg gyűlt össze a Szent Jobb körmenetre. Szűnni nem akaró hullámokban követik egymást a csoportok. Zászlóval, felirattal tájékoztatják a kívülállót arról, hogy voltaképpen kik is ők, vagy egyszerűen ruházatukkal jelzik összetartozásukat. Lassan, méltóságteljesen halad a sor a tömeg szegélyezte útvonalon. Ahol elhaladnak, itt is, ott is taps hallatszik. Éppen úgy kijár a tetszésnyilvánítás a politikai élet jelen lévő képviselőinek, mint az egyenruhás lovagrendeknek vagy a kormányzóra emlékező társaságnak, de – különös módon – megtapsolják az ősmagyarok jelmezében érkező lovasokat és a Magyar Honvédség díszelgő alakulatát egyaránt. Lassan halad a menet, átszellemült, komoly arccal kísérik az ereklyét. Látható, hogy a körmenet résztvevői valóban átélik az ünnep méltóságát.

Hatalmas hangerővel szól a zene az Akadémia előtti téren. A színpadon táncosok, színészek imitálják az éneklést. Mi sem természetesebb, mint hogy az István, a királyt adják elő. A tömeg együtt énekel, mozog a zenével, hiszen aligha van valaki e hazában, akinek ne lennének ismerősek a fülbemászó dallamok. Villódznak a fények, újból és újból belehasít az esti szürkületbe a szólógitár éles hangja. Közben vidám jövés-menés van a színpad előtt, az árusoknál minden fogy, ami eladható és megvehető. Csillagászati áron kel el a kávé, a perec és az ünnep kihagyhatatlan kelléke: a sör. Hosszú sorok kígyóznak egy-egy pult előtt, az eladók kapkodva végzik a dolgukat, mégsem akarnak elfogyni a vásárlók. Indokolt a sietség, igyekezni kell minél hamarabb túladni az árun, mert nemsokára jön a fő attrakció, a tűzijáték, amikor eloltják a fényeket, és nincs tovább kereskedés. Közben István király megrendítő éneke hallatszik a hangszórókból. Éppen lelkének bánatát tárja fel, és megesküszik, hogy bármi áron megvédi az országot és a kereszténységet.

A fűben egy kicsi gyermek készül vacsorához. Műanyag dobozból fogja elfogyasztani a megmelegített, egyszerű főzeléket. Békésen ül a földre tett párnán, és várja, hogy szülei mellé térdeljenek. S amikor együtt vannak, valamennyien összeteszik a kezüket, asztali áldást mondanak, majd az apróság nekilát az evésnek. Különös ellentmondás. A kavargó összevisszaságban egy békésen imádkozó, majd jóízűen falatozó gyermek.

Gyarmati Gábor