Élő víz

Kitűnően bizonyította a New Life ökumenikus ének- és zenekar az ösküi evangélikus templomban július 28-án tartott koncertjével, hogy Isten nevének dicsőítésére éppúgy alkalmas lehet egy modern hangszerekkel felszerelt énekkar, mint egy orgonazenés istentisztelet. De koncertjükkel nem ennek a bizonyítása volt a céljuk, hanem a hitvallás, a kiállás és az öröm hangjainak hallatása, amelyek a Mindenható szeretetét éneklik. A dalokat egy-egy személyes bizonyságtétel tette, varázsolta még szívhez szólóbbá, amelyek egyúttal példaértékűen tanúskodtak a zenekar tagjainak élő, buzgó hitéről.

Előre bocsánatot kérek a zenekar tagjaitól, ha rövidke írásomban visszacsengenek vallomásuk szavai; az elhangzottak további gondolatokat szültek – az esti koncert után nem lehetett megérintetlenül átlépni a templom küszöbét. Figyelmeztetés, jel, ígéret áradt a dalokból és a bizonyságtételekből egyaránt.

Zajos világban élünk. A nappal – és gyakran az éjszaka – óráit, életünk mozgásterét túl sok minden árasztja el, ami lefoglalja érzékszerveinket, automatikussá teszi gondolkodásunkat, és rombolja a lelkiségünket: szól a tévé, a rádió, harsognak a reklámok, a mai világ talmi csillogását hirdető téveszmék. Nem tudunk csendben maradni, és nem hagynak minket csendben lenni. Olykor mi magunk sem akarunk csendben maradni. Félünk tőle, félünk a gondolatainktól, amelyek csak ekkor születhetnek meg igazán. A csendben – a lelki csendben – halljuk meg az Úr szavát; a csendben elsuttogott öröm, hála, a csendben megszülető kétségbeesett sóhaj tisztán száll felfelé.

Valami hasonló lehet ez, mint az a kis vallomás, amelyet nemrégiben e-mailben kaptam. Egy felmérés során gyermekeket kérdeztek meg arról, hogy szerintük mi a szeretet. Az egyik válasz így szólt: „A szeretet az, amit karácsonykor lehet hallani. Ha abbahagyod az ajándékok kicsomagolását, akkor hallod meg.” A csendnek hangja van. Istenhez hívó hangja. Hagyod, testvérem, hogy ez a csend a te életedben is hallható legyen?

Emberi kapcsolatainkban eluralkodott a bizalmatlanság, a bizonytalanság. Felelőtlenül ígérgetünk, tetteink, szavaink nem átgondoltak. Megígérjük, hogy megtesszük – mégsem tesszük meg. Megígérjük, hogy pontosak leszünk – mégsem vagyunk azok. Megígérjük, hogy hűségesek leszünk – mégsem vagyunk azok. Mennyire ellentétes ezzel – és emiatt a világ szemében elfogadhatatlan, taszító –, hogy az élő Isten szava igaz! Nincs nagyobb „veszélye” mai világunknak, mint az ige, a Szentírás! Ma már nem támadják vehemensen a Bibliát – a tendencia inkább a nevetségessé tétel, a bagatellizálás. Testvérem, a világ fél a tiszta szótól, fél az igaz szótól! Mersz-e, merünk-e a bibliai zsinórmérték szerint élni?

Egy másik bizonyságtétel magával ragadó gondolata az volt, amely Isten és ember kapcsolatát a pók munkájához, hálójának elkészítéséhez hasonlította. Amikor ugyanis a pók elkezdi szőni a hálóját, egy fő fonálon ereszkedik alá, s ezután fog neki a munkának. Mindig óvatosan sző, mert ha a fő fonalat elvágja, a hálója összezuhan, s ő maga esik csapdába. Így vagyunk ezzel mi, emberek is. Építjük a saját kis világunkat, a családunknak, a munkánknak, a mindennapi dolgainknak, a szenvedélyeinknek élünk, de ha az életünk értelmét adó fő szálat, az Istennel való kapcsolatot elvágjuk, vergődni kezdünk a saját hálónkban, s öklünket rázzuk az ég felé. Ilyenkor végiggondolod-e, testvérem, hogy nem te vágtad el azt a szálat? Egy nagyon plasztikus, bizonyára sokak által ismert kép jutott még eszembe: a bűn vágja el ezt az égi kapcsolatot. De a remény Istene azért olyan csodálatos, mert hatalmasságában és kegyelmességében újra meg tudja kötni az elszakított fő fonalat! Az újrakötés miatt pedig rövidebb lesz a madzag, mint volt – a kegyelem által újra felelevenített kapcsolat közelebb visz a Teremtőhöz.

Egy lelkipásztor meglátogatta beteg barátját a kórházban, aki már haldoklott. A biztató szavak talán önkéntelenül fordultak át a Jézusról szóló bizonyságtételbe. Abeteg barát könnyes szemmel nézett az ágy mellett ülőre, s csak ennyit kérdezett: „Miért nem előbb?” Evangélikusként nevünkben hordozzuk a jó hírt. Sarkadi Imre írja keserűen egyik novellájában, hogy „mit érek én a te bölcsességeddel, ha benned van?” Mit ér jó hírt hordozó nevünk, ha nem tudjuk, nem akarjuk átadni a tartalmát? Nevünkben hordozott azonosságtudatunk, a kiformálódott hit nem engedheti, hogy csöndesen, magunkba zártan éljük meg kereszténységünket. Tettre, hirdetésre, cselekvésre kell késztessen bennünket – ebben teljesedik ki a hit. Az örömhírt meg kell osztanunk arra szomjúhozó társainkkal – a megélt hitnek cselekedetekben kell megnyilvánulnia, kinek-kinek kamatoztatnia kell a fentről adatott képességeit! Testvérem, tudsz-e még ma szólni valakinek? Tudsz-e még ma jó példával, szorgos munkával elöl járni? Így kell tennünk, amíg nem késő!

Köszönöm a New Life együttes tagjainak, hogy mertek, mernek tanítani, bizonyságot tenni, és hálás vagyok a Mindenhatónak, amiért hagyta, hogy megérintsék a lelkemet, és felbátorított az írásra.

Pataki Gergely