Keresztutak

Uwe Holmer evangélikus lelkész. Németországban él, a néhai NDK Mecklenburg tartományában. Már nyugdíjas, most hetvenhat éves.

Eddig még semmi különös nincs a történetben. Sok hetvenhat éves nyugdíjas él szerte a világban, köztük bizonyára jó néhány lelkész is. Uwe Holmer azonban boldog nagyapa. Tíz gyermeke és összesen negyvenhárom unokája van. Uwe Holmer nagyapa ezen a nyáron már az ötödik családi tábort szervezte gyermekei és unokái számára a mecklenburgi Malchiner See partján. A szűk családhoz csapódó rokonokkal együtt összesen ötvenen táboroztak együtt.

Reggelente Uwe nagyapa a kolosséi gyülekezetnek írott levelet magyarázta versről versre, időt hagyva az unokák kérdéseinek, megjegyzéseinek is. Mondandóját mozgalmas életéből származó történetekkel tette képszerűbbé. A tíz év alattiaknak külön foglalkozást szervezett az egyik sátorban. Ebéd után sokat fociztak; Uwe nagyapa sohasem hiányzott a csapatból. Esténként tábortüzet ültek körül a tóparton, ahol elálmosodásig beszélgettek, énekeltek, történeteket meséltek. Vasárnap a falu templomában családi istentisztelettel fejezték be a gyerekek és unokák csendeshetét. Uwe nagyapa – elmondása szerint – azt szeretné, ha minden gyermeke és unokája Jézus Krisztushoz tartozna. A kicsiket erre az egyszerű imádságra tanítja: „Uram, itt vagyok neked. A tiéd vagyok.”

Gyakran hallom a kritikát: azért nem járok templomba, mert ilyenek meg olyanok a papok, vagy mert nem szeplőtelenül romlatlanok a presbiterek, és más templomba járók erkölcséről is lehetne beszélni. Ilyenkor mindig elszomorodom. Először azért, mert sok esetben – lelkészek esetében is – jogosak a kritikus megjegyzések. Tudunk magánéleti problémákról, felbomlott házasságokról, alkoholfüggőségről. Az ilyen élet valóban nem vonzó, sokkal inkább taszító. Hiányzik a példamutatás. Ezt kár lenne tagadni, a mundér becsülete nem lehet egyenlő a takargatással.

Ami azonban ugyancsak elszomorít, hogy a kritikák mögött sok esetben a templomba járás mellőzésének indoklása húzódik meg. Az illető távol tartja magát a gyülekezettől, de azért a lelke mélyén nyugtalan a lelkiismerete, ezért indokokat keres és talál is magának.

Elmegy az ember az orvosához. Az erősen túlsúlyos, egyik cigarettáról a másikra rágyújtó orvos diétát ír elő, és a dohányzásról való leszokást javasolja a páciensnek. Az iskolában rábízzuk a gyermekeinket a pedagógusra, akiben talán szikrája sincs a pedagógiai érzéknek, esetleg szakmai ismeretei is meglehetősen hiányosak. Mégis elmegyünk az orvoshoz, mert gyógyulni szeretnénk. Az iskola tanárait sem vizsgáztatjuk le, mielőtt gyermekünket beültetnénk az iskolapadba.

Azért megyünk a templomba, mert nekünk van szükségünk gyógyulásra, Isten gyógyító szavára, a bűnbocsánat igéjére. Ott pedig Jézus Krisztust hallgatjuk, és nem csupán az embert, aki jól-rosszul közvetíti az üzenetet. Egyébként is: Isten Lelke képes gyarló szolgáin keresztül is emberi szíveket megérinteni. Péter háromszor megtagadta Jézust, Tamás kételkedett benne, Júdás elárulta őt, Pál meg Saulként üldözte a keresztényeket – már az elsők sem voltak hibátlanok. Az ő esetük persze nem menti fel a mai rossz példát mutatókat. Az imént felsoroltak mind megtanultak bűnbocsánatból élni, és ezért lehettek apostolokká, a Jézusról szóló örömhír hírnökeivé.

Uwe nagyapa persze nem csak nagy családja miatt lett példa Németországban. Ő az az evangélikus lelkész, aki 1990-ben befogadta otthonába a levitézlett kommunista pártfőtitkárt, Erich Honeckert és feleségét, amikor „Honinak” (ahogy a németek hívták) már volt párttársai sem adtak éjjeli menedéket. Uwe Holmer evangélikus lelkész kilenc héten át megosztotta lakását, asztalát, fürdőszobáját, magánéletét a gyűlölt pártvezérrel.

Egy hiteles ember…

Lupták György