Napról napra

Az Úr félelme bölcsességre int, és aki tisztességet akar, előbb legyen alázatos. Péld 15,33 (Jak 1,5; Mt 15,21–28; Róm 10,9–17/18/; Zsolt 25) Az egyház egysége témájának szentelt vasárnapon ez a három szó sajátos aktualitást nyer: bölcsesség, tisztesség, alázat. Miben kell feltétlenül a más keresztényekkel való egyetértésre törekedni, és miben nem fontos az egyetértés? Ennek megítéléséhez bölcsességre van szükség. Amelyik egyház tisztességet, más szóval megbecsülést vár a többi egyháztól, annak először magának kell megbecsüléssel fordulnia a többiek felé. Ha a magunk jellegzetességeinek megértését és tiszteletben tartását várjuk a testvéregyházaktól, előbb nekünk kell megértést tanúsítanunk az ő jellegzetességeik iránt. A nem egyetértő megértés azonban csak a magasabbrendűség tudatának feladásával, vagyis alázattal lehetséges.

Igazság által leszel erős, nem kell félned az elnyomástól: távol marad tőled, sem a rettentéstől: nem közelít hozzád. Ézs 54,14 (2Kor 3,17; Mk 5,24–34; Neh 6,1–7,3) A próféta a napi igét megelőző versekben arról vall, hogy Isten nem vonta meg szeretetét engedetlen, bűnbe süllyedt és ezért a fogság büntetését szenvedő népétől, hanem kegyelmével ő maga fogja igazzá tenni őket. Akkor nem kell többé félniük idegen elnyomástól és ellenségeik fenyegetésétől. Ha nem állunk ellen Isten megigazulásunkat munkáló kegyelmének, akkor nincs többé okunk félelemre és rettegésre.

Ne bízzatok ilyen hazug szavakban: „az Úr temploma van itt”, hanem jobbítsátok meg útjaitokat és tetteiteket. Jer 7,4–5 (1Jn 3,18; Jak 1,1–6/7–11/12–13; Neh 8,1–18) A próféta természetesen nem azt tartja hazugságnak, hogy a templom Isten háza. Azoknak a hamis prófétáknak a beszédét mondja hazugnak, akik azzal hitegetik Jeruzsálem népét, hogy nem érheti őket ítélet bűneik miatt, mert Isten akkor sem fordul saját lakóhelye ellen, ha az ott élők gonoszsága meghaladja a pogányokét. Mi is hasztalan reménykedünk abban, hogy Isten élő templomának, Jézus Krisztusnak a törzsvendégei vagyunk az ige és a szentségek asztalánál, ha megfeledkezünk útjaink és tetteink megjobbításáról.

Hát nem drága fiam-e Efraim, és nem kedves gyermekem-e? Valahányszor megfenyegetem, mégis mindig törődöm vele. A bensőm remeg érte, irgalmaznom kell neki – így szól az Úr. Jer 31,20 (Róm 11,32; Lk 7,1–10; Neh 9,1–3.32–37) A próféta Isten legszentebb titkába nyer bepillantást: Istennek irgalmaznia kell gyermekeinek, mert irántuk való szeretete még akkor is erre kényszeríti, ha nem érdemelnek mást, mint ítéletet és pusztulást.

Bízzál, Izráel, az Úrban, mert az Úrnál van a kegyelem, és gazdag ő, meg tud váltani. Zsolt 130,7 (1Thessz 1,4–5a; ApCsel 5,34–42; Neh 10,1.29–40) A zsoltáros tudja: népe feje fölött bezárult a bűn kelepcéje; semmit sem tehet többé, hogy vétkei következményétől megszabaduljon. A veremből számukra nincs kivezető út, nincs eszköz, amellyel fölkapaszkodhatnának. Isten kegyelme azonban nem fogyott ki a lehetőségekből és az eszközökből. A zsoltárost ez reménnyel tölti el. Bűneink végső következményét, a halált mi sem kerülhetjük el. Verméből számunkra nincs kivezető út. Mégis van reménységünk, mert Isten ismeri az utat, és nála van kegyelem: akik a halál fogságában az ő szabadítására várnak, nem fognak csalódni.

Adjatok hálát az Úrnak, mert jó, mert örökké tart szeretete! Zsolt 106,1b (Kol 1,12; Jn 19,28–30; Neh 12,27–43) A zsoltáros olyannak ismerte meg Istent, mint akinek egyedül a szeretete tart örökké. Számolni kell a bűn miatti haragjával, de haragja nem tart örökké. Számolni kell azzal is, hogy a bűnt megítéli, és a bűnöst szigorúan bünteti, de a bűnhődés sem tart örökké. Mindez elmúlik, bűneink végső büntetése, a halál is elmúlik, de Isten irántunk való szeretete örök, és soha nem múlik el. Az örök kárhozat csak azokat fenyegeti, akik Isten szeretetét végleg elutasítják.

Istent dicsérjük mindennap, neved magasztaljuk örökké. Zsolt 44,9 (Kol 3,17; Mt 14,22–33; Neh 13,15–22) Ha naponta megnyitjuk szívünket, és naponta befogadjuk Isten szeretetét, akkor naponta meg fog szólalni ajkunkon a hálaadó és Istent magasztaló ének is, függetlenül attól, hogy számunkra az a nap örömöt vagy bánatot hoz-e.

Véghelyi Antal