Evangélikus Egyház - Online újságok - Evangélikus Élet - Archívum - 2005 - 40 - Rend a lelke mindennek?

A vasárnap igéje

SZENTHÁROMSÁG ÜNNEPE UTÁN 19. VASÁRNAP – Mt 12,9–14

Rend a lelke mindennek?

Olykor adódnak élethelyzetek, amelyekben ösztönösen cselekszünk. Nem mérlegelünk, nem állítunk föl semmiféle tervet, stratégiát, mert nincs rá idő. Azonnal cselekedni kell, különben visszafordíthatatlan és jóvátehetetlen baj származik a késlekedésből. Aki fuldokló embert lát a vízpartról, rögtön ugrik és ment. Nincs idő méricskélni a víz sodrásának erejét, netán hőmérsékletét. Nincs idő annak rendje és módja szerint fürdőruhát húzni – ugrani és cselekedni kell. Ilyenkor mindennél előrébb való az élet megmentése. A „Fürdeni tilos!” feliratú tábla aligha tartja, tarthatja vissza az életmentőt. Vészhelyzet van – s ilyenkor minden addig megtanult mozdulat, elsajátított ismeret hirtelen sűrűsödve az életmentés szolgálatába áll. A sikeres mentés örömét nem keseríti a tilosban való fürdésért kirótt bírság, melyet az életmentőnek kézbesítenek. – Így látunk, érzünk, gondolkodunk mi, emberek. Mennyivel inkább így lát, érez és cselekszik a mi mennyei Atyánk, ha életveszélyről, vészhelyzetről van szó!

Izrael népének életében mindig központi szerepet játszott a hetedik nap, a szombat megszentelése. A mi szombat szavunk egyébként a héber seba számnévből származik, melynek jelentése: hét. A szombati munkavégzés tilalma nem öncélú volt, hanem ezt a napot „szent gyülekezésre”, az Örökkévaló igéjének figyelmes hallgatására kellett szánni. Minden más elfoglaltság tiltott volt. A szigorúan szabályozott rendet csak egy esetben lehetett átlépni: életveszély esetén.

Igen ám, de a sorvadt kezű meggyógyítása nem életveszély elhárítása – gondoljuk mi. A gyakran igazságtalanul szidott farizeusok azonban tudták azt, amit mi gyakran elfelejtünk: az ember legnagyobb betegsége nem a látható testi nyomorúságokban nyilvánul meg, hanem épphogy nem látható. A mi legnagyobb betegségünk a bűn: Istentől, életünk és örök életünk forrásától való elszakadásunk.

A farizeusok gondolkodása szerint minden beteg, nyomorult, szegény ember a maga vagy szülei bűne miatt Isten jól megérdemelt büntetését hordozza már e földi életben. Jól látták ők, hogy a sorvadt kezű meggyógyítása valójában jele annak, ami a nem látható háttérben történt. A betegség meggyógyítása azt jelezte, hogy annak oka szűnt meg. Jézus tehát bűnt bocsátott meg, így mentett igazán életet. S hogy mennyire így látták ezt a farizeusok, azt mutatja az az indulat, amellyel elhatározták Jézus megölését. Bűnt ugyanis kizárólag Isten bocsáthat meg, és ha Jézus ezt tette, akkor Istennel azonosította magát. Ez pedig a farizeusok hite szerint egyenlő az istenkáromlással.

Visszatérve a bevezető gondolatokhoz: vészhelyzet esetén nincs idő és mód józan helyzetfelmérést készíteni. Életet kell menteni – ezt diktálja emberségünk. És ezt diktálja Isten istensége is, ahogyan Krisztusban közénk érkezett és érkezik ma is. Ő azért jött, hogy megmentse életünket a bűn és halál rabságából. Azért jött, hogy erővel és hatalommal oldozzon föl, oldozzon el mások és önmaguk miatt gúzsba kötött életeket. Ezt teszi ma is, ahol és amikor valóban ő szólal meg a hangzó igében, és lép velünk valóságos közösségre testének és vérének vételében.

Fontosak és kedvesek a hagyományok, szokások, de az egyház igazi küldetése mindig a vészhelyzetben lévő embertárs felé indít. Valójában egyedül az életünket mentő, váltságunk árát vérével megfizető Krisztusra van szükségünk. Ez a fő sodrása keresztény hitünknek, életünknek! Egyházunk és benne a magunk életét ennek kell alárendelnünk, s ezt szem előtt tartva újra meg újra átgondolnunk.

Rend a lelke mindennek! Szükséges a rend, a rendszeresség a vasárnapi istentiszteleten és a hétköznapok istentiszteletében egyaránt. A szombatnap megtartása is jó rend volt – egészen addig, amíg segítő eszköz helyett céllá nem vált. Megannyi szép szokásunk, hagyományunk, liturgiánk az életünket mentő Krisztusra való figyelésben segít – vagy olykor inkább akadályoz benne? Az egyházban nem a rend ad lelket mindennek, hanem a Szentlélek ad új rendet szívünkbe, értelmünkbe. Olyan rendet, amelyben egyetlen döntő szempont létezik: az (örök) életre mentés szolgálata. Ennek rendeljünk alá mindent, megszokott jó rendünket is!

Kovács László