Evangélikusok

Nyugdíjba vonulásáig, 1978-ig Ormos Elek volt Mohácsnak és környékének a – missziós, majd 1946-tól parókus – lelkésze. 1937-től megszakítás nélkül Mohácson élt és szolgált. Népes családja – négy gyermeke, tíz unokája, tizenkilenc dédunokája – és hálás gyülekezete fogja őt köszönteni a születésnapján, október 17-én. Ez alkalomból az ünnepeltet hosszú életéről, tapasztalatairól kérdeztem.

– Hogyan emlékszik vissza Elek bácsi a kezdetekre?

– Erlangeni ösztöndíjas évem, majd a kétyi és magyarbólyi káplánkodás után öröm és megtiszteltetés volt a számomra, hogy Kapi Béla püspök megbízott a mohácsi gyülekezet missziós lelkészi szolgálatával. Örültem a lehetőségnek, az önállóságnak, s mivel buzgó világi vezetők vettek körül, nem volt nagyon nehéz a szétszórtan élő testvérek összegyűjtése. Akkor a teljes létszám négyszáz fő volt. Tíz helyen sikerült szórvány-istentiszteleteket tartanunk körülbelül negyvenöt kilométeres körzetben. Először Bátaszék gyülekezete volt a legnépesebb száz fővel. Sajnos a háború után három évig nem volt közlekedési lehetőség, s ez alatt az idő alatt szétszéledt a gyülekezet. Templomunk még sehol sem volt, iskolatermekben, a református templomban, házaknál jöttünk össze. Mohácson, a központi helyen addig, amíg 1946-ban fel nem épült a templomunk, az akkori tankerületi főigazgató engedélyével a központi iskola énektermét kaptuk meg az istentiszteletek céljára. Küzdelmes volt a kezdet, de mindig éreztük Isten jelenlétét!

– Milyen eseményekre tetszik örömmel visszaemlékezni?

– Sokszor volt vendég előadó a gyülekezeti alkalmainkon. Csak néhányat említek most közülük: Ungár Aladár, Kádár Imre (színigazgató Kolozsvárról) és Novák Olga, az első református lelkésznő Magyarországon. Evangélikus részről sokszor vendégünk volt Káldy Zoltán és Túrmezei Erzsébet, mert nagyon szerettük őket. Aztán Várady Lajos, Koren Emil és még nagyon sokan mások.

Szederkényben és Babarcon hozzájutottunk egy önálló imaházhoz. Legnagyobb örömünk a mohácsi templomunk felépítése, a gyűjtések megszervezése, a háborús „sebek” kijavítása, Istenünk új és új ötleteinek felhasználása volt. A felszenteléshez meg kellett várnunk, hogy véget érjen a háború, de micsoda ünnep volt! Én is ez alkalommal, 1946. szeptember 15-én lettem beiktatva a hivatalomba.

A háború után fellélegezve megindultak az országos hitmélyítő konferenciák. Évente tőlünk is hatvanan-hetvenen vettek részt ezeken az áldott alkalmakon. A kommunista hatalomátvétel után Mohács határsáv lett, ami annyit jelentett, hogy korlátozták a mozgási lehetőségeinket. És mégis: nyári hittantáborokat, egy-két hetes alkalmakat szerveztem nálunk a fiataljaink számára. Azt mondtam, hogy nagy a család, s itt nyaralnak az unokatestvérek… Átlagosan harminc gyermek gyűlt össze; a gyülekezet tagjainál voltak elszállásolva. Napközben a templomban és a kertben foglalkoztattuk őket, étkeztetésükről drága feleségem vezetésével asszonytestvéreink gondoskodtak. Mindebben hűséges munkatársaim segítettek engem; közülük most Cserháti Sándor és H. Németh István jut az eszembe. Sok öröm és áldás forrásai voltak ezek az alkalmak.

– Mit üzen Elek bácsi a jelen és a jövő nemzedékének?

– Kívánom, hogy mindenki hűséggel és önfeláldozó szeretettel szolgálja tovább Isten országának ügyét ott, ahová állította őt az Úr. A jubiláló Evangélikus Életnek legalább újabb hetven évet kívánok, a szerkesztőség munkatársainak pedig sok erőt, egészséget színvonalas munkájuk végzéséhez. Adja Isten, hogy a szülőfalumból, Váraljáról indult Szélrózsa ifjúsági találkozók folytatódjanak, hogy összegyűjtsék és a megfelelő módon formálják a fiatalokat! A szobám falán lévő igés tábla szavaival, melyeket Jézusunktól tudunk, kívánok sok áldást és örömöt minden testvéremnek: „…íme, én veletek vagyok minden napon…” (Mt 28,20)

N. T. I.