Kultúrkörök

A magyar festészet napját 2002 óta október 18-án tartják, Szent Lukácsnak, a festők védőszentjének az ünnepén. A rendezvény néhány napon keresztül az ország több pontján a kortárs művészetre és művészekre hívja fel a figyelmet. A kiállítás-, előadás- és ünnepségsorozatnak az a célja, hogy látni tanuljunk, hogy pótolhassunk; hogy olyan színeket, fényeket, formákat érzékeljünk, melyek kimaradtak az életünkből. Hogy ráébredjünk, a festészet ünnep, és ünnep nélkül nem lehet élni.

A meghívó a Deák téri evangélikus templomban megrendezett, Szakrális üveg-, gobelin- és táblaképek címet viselő kiállításra invitál. Vaskalappal a fejünkön azt gondolhatjuk: mit keres egy kiállítás a templomban? Hogy kerülnek festmények a felszentelt falak közé? Hiszen Luther azt tanácsolta, hogy az oltáron legfeljebb egy képet helyezzünk el, az is lehetőleg valamelyik szentség szereztetését ábrázolja, de mindenképpen tanítson! (Templomi karzataikat Biblia pauperum módjára telefestő eleink bizonyára ez utóbbi tanácsból indultak ki.) Igazuk van, a templom nem való kiállítások megrendezésére, amennyiben Isten lakhelye. Ám az evangélikus templom ebben az értelemben nem „Isten háza”, hanem az igehallgatásra és a szentségek kiszolgáltatására, a közös liturgia alkalmaira, gyülekezeti használatra emelt épület. Szent – szakrális – térré a benne hangzó evangélium teszi. Az evangélium hangozhat a szószékről – szavak, mondatok formájában, illetve a karzatról – ritmusokként, harmóniákként. Miért ne prédikálhatnának időnként a képek? Esetenként, rövid időre akár több is, mint amennyit megszoktunk?

A valódi kérdés azonban nem ez. Tudjuk-e, mi a szakrális a művészetben? Különösképpen napjainkban? Hol a határ vagy az átfedés a vallásos, az egyházi és a szakrális művészet között? Egyetértek Lovas Ilona textilművésszel, aki azt mondta, hogy egyházművészeti szempontból „kegyelemfosztott” korszakban élünk. S ez nemcsak azt jelenti, hogy nem épülnek tucatszám új templomok, melyeket be kell rendezni, hanem azt is, hogy a jelenkori ember mindennapjai nem a szakrális ölelésében telnek. Kicsúszott a lába alól – lassan a valóságos – talaj, s egyéni, változatos transzcendenciá(ka)t keres kapaszkodóul. Rosszabb esetben cinikusan merül alá a mában.

Él persze egyfajta, nyilván belső igényből és személyes hitből építkező vallásos művészet, ez azonban nem feltétlenül jó művészet, és gyakran csak a szignó melletti dátumon látni, hogy „kortárs”. Az egyházi, többnyire megrendelt művészet pedig nyilvánvalóan erősen kötődik a keresztény művészet ikonográfiai, sőt stílusbeli (!) hagyományaihoz, természetesen az egyházi épületekhez, s így – bár sokakat elér, megérint – jelenben való léte szintén megkérdőjelezhető. Sturcz János utal Simone Weilre, aki azt írta, hogy a szakralitás: űr, amelyet Isten kitölthet. A szakrális művészet nagy lehetősége az általa felvetett kérdések útján ennek az űrnek a megteremtése. A szellem és a kéz által létrehozott, transzcendens utakat nyitó, „a szentség auráját sugárzó” mű által a 21. századi ember kérdéseket fogalmaz meg, keresni kezdi magát és saját helyét a világban, vagy fájdalmak árán kimondható szavak helyett belefeledkezik a színek és fények (disz)harmóniájába.

Nem elégedhetünk meg bárányok, dicsfények, keresztfák tucatjaival! Velünk tipródó és kérdező, kételkedve is bizonyosságot kereső művekre van szükségünk: Kárpáti Tamás meleg tónusú, alig jelen lévő, szomorú Jézusára; összetett szerepű, személyes életünkben is tetten érhető, karakteres angyalokra (Aknay János vagy Péreli Zsuzsa művei); a „haza oltára” körül tétován utat keresőkre (Polgár Rózsa gobelinje) és a meghasadó kuszaság, sötétség mögött feltáruló rend, fény reménységére (Kovács Gombos Gábor, Kókai Krisztina alkotásai).

Zászkaliczky Zsuzsanna