Kultúrkörök

Arról kellene tudósítanom, hogy miként zajlottak le október 14–16. között az V. Ikon filmnapok a békási evangélikus templomban. Ám nemcsak a vetítések alatt, hanem bármelyik nap úton hazafelé vagy hosszú percekig merengve a gép előtt csak azt éreztem, hogy erről az évente ismétlődő rendezvényről nem lehet egyszerű beszámolót írni. Már csak azért sem, mert nem lehettem jelen az összes vetítésen. Ugyanakkor nagyon könnyű dolgom lenne, ha csak a filmeket kellene bemutatnom. De évről évre azt érzem, hogy ez nem filmszemle, még akkor sem, ha az alkotások köré szerveződik a három nap programja.

Elsősorban egy gyülekezetről van szó. És ötéves templomáról, amely kialakításánál fogva teret ad különféle kezdeményezéseknek, rendezvényeknek, megteremtve ezáltal a maga gyülekezeti szokásait is. Így e három nap mégiscsak a hagyományossá vált összegyülekezési nap köré, annak tematikát adva szerveződött.

Együtthatók: ez volt a filmnapok – telitalálatnak bizonyuló – címe. A rendező, Székely Orsolya csak a filmeket próbálta így összefogni, ám lépten-nyomon kiderült, hogy itt minden összefonódik. Bartha István balassagyarmati lelkész prédikációja akár folytatása vagy magyarázata is lehetett volna a hasznosi látóasszony történetének, és a vitaesten jelen lévő hét Nógrád megyei polgármester is csak egy újabb együttható abban a különleges világban, amelyet gazdaság és vallás, katolikusság és evangélikusság együtt vagy egymástól függetlenül, egymás mellett, de mégis egymásra hatva alakított ki.

E néhány szóban, azt hiszem, már érzékeltettem azt is, hogy miért is nem filmszemle az a rendezvény, ahol három napig mégis minden a filmek körül forog. A gyülekezet, a hit mindvégig elsődleges. Még akkor is, ha éppen nem hívő ember jön el – hiszen mégis templomba jön és nem filmszínházba. Közösséget talál, még akkor is, ha az utcáról téved oda. Lehet, hogy csak egy film miatt jön. De lehet, hogy egy kolléga, ismerős miatt. Vagy gyülekezeti tag, aki ügyes-bajos dolgait ilyenkor tudja megbeszélni. Netán egy barát. Akár azt is mondhatnám, hogy a templom ajtaja lépten-nyomon kitárul, s ahogy egy unitárius lelkész megfogalmazta egyszer: aki ide belép, kultúrprotestantizmust talál.

Aztán vége lett a vetítésnek, a görög katolikus képből visszacsöppentünk az evangélikus jelenbe; az oltárra visszakerültek a liturgikus kellékek, a lelkész „átváltozott” nézőből Isten szolgájává, de maradt a két hangfal és a vetítővászon. Az oltáron pedig a kopt kereszt és terítők. Kultúrák, műfajok és vallások keveredése. Tárgyakban és közösségben egyaránt. Amit az éppen véget érő filmben megszólaló két kárpátaljai görög katolikus pap mondott a szolgálatról, az emberekről, az értük és közöttük végzett misszióról, az nem maradt csupán egy film témája, mint ahogyan a görög katolikus búcsún lelki békét nyerő református cigány asszony sorsa sem. Középpontja tudott lenni az esti igehirdetésnek, és útmutatója akár evangélikus közösségünknek is. De vajon tényleg evangélikus-e? A szertartás, a liturgia igen, azonban a gyülekezetben egyre többen találják meg helyüket olyanok, akik saját felekezetükben nem leltek igazi közösségre. Hagyományainkat pedig mi alakítjuk ki, közösen, tárgyainkat mi tesszük saját jelképekké.

Így hát jövőre újra filmnapok lesznek. Új emberi sorsok, új eredmények, új látóasszonyok és megint új búcsújáró helyek kerülnek a betérők elé. Együtthatók. És egymásra hatók…

Veres Emese-Gyöngyvér