Kultúrkörök

Budapesten járunk 1944–45 telén. A német megszállás és a város ostroma alatt néhány rendkívüli, elhivatott, önzetlen és bátor ember nem a saját vagy szerettei életének a megóvásán fáradozik, hanem egyetlen célért küzd: hogy mentse azokat a zsidó gyermekeket, akikre a biztos halál várna. Otthont teremtenek nekik – a szó szoros értelmében, vagyis nemcsak fedél kerül a gyerekek feje fölé, hanem jó szóban, szerető gondoskodásban, imádságban is részük van. S hogy mindez hogyan történt a háború pusztította városban? Az események egyik főszereplőjének a közelmúltban megjelent könyve felidézi a sorsfordító napokat-heteket.

Bartosné Stiasny Éva Háborúban békességben – A Bogár utcai gyermekotthon lakóinak csodás megmenekülése című kötete egyszerre páratlan kordokumentum, megrendítő és fölemelő olvasmány. Sztehlo Gábor evangélikus lelkész és társai, köztük „Éva nővér”, a könyv szerzője emberfeletti erővel álltak helyt a bombázások, légoltalmi riadók idején, amikor az ostromlott város lakói éheztek, fáztak, amikor sokak egyik percről a másikra váltak otthontalanná… Mi indította őket erre? Hogyan bírták? Miként zajlott a mentőakció? Erről szól a kötet.

Stiasny Éva, a ’44-ben fiatal tanárnő és hitoktató a Fasorból már ismerte Sztehlo Gábort. Ezen ismeretség révén került a rózsadombi, Bogár utca 29. szám alatti villába, ahol 1944 novemberétől előbb Benes Lujza gyógypedagógus mellett, majd az ő távozása után egyedül vezette a félszáz gyermeknek otthont adó intézményt. Éva néni írni-olvasni is tanította a gyerekeket; a tanulás után, amíg a háborús helyzet engedte, a kertben játszottak, vagy kis színdarabokat tanultak egymás szórakoztatására – és a félelem, szorongás elűzésére… Éva néni emellett élelmiszerről, ruháról, takaróról, kiságyról is gondoskodott védencei számára.

Néhány részlet a könyvből. „Sötétedés után jöttek a beutalóval a könnyes szemű hozzátartozók, és bizalommal adták át nekünk riadt gyermeküket. Mi pedig arra törekedtünk, hogy a gyerekekben ne legyen félelem. Hogy érezzék: édesapjuk, édesanyjuk helyett most mi vigyázunk rájuk.” (22. o.) „Vacsora után mindig elcsendesedtünk: egy-egy mondatos imádságban kértük, hogy a Mindenható vigyázzon apura, anyura, majd közösen rámondtuk: »ámen«. Befejezésül a Finnországból hazánkba került, csodálatos svéd esti éneket énekeltük: »Ó, terjeszd ki, Jézusom, oltalmazó szárnyad…«” (25–26. o.)

A karácsonyt a kis közösség még a Bogár utcában ünnepelte, ám a közeledő front csatatérré tette a környéket. Indulni kellett, mert tűzvonalba került az otthon is. „Bizony, az Úr kegyelme volt velünk” – írja a szerző arról szólva, miként sikerült 1945. január 3-án éjjel új otthonra találniuk. Éva néni és Sztehlo Gábor vezetésével a Légrády-villában, néhány utcával arrébb lett szállásuk. Budapest felszabadulásáig azonban még sok nehéz órát kellett átélniük pincében bujkálva, rettegve, hallgatva a léptek zaját, „ismerős hangok távolodását, majd az újak közeledését…” De Isten gondviselésébe vetett hittel, Jézus „oltalmazó szárnyai alatt” mindvégig sikerült a gyermekeknek és megmentőiknek kitartani, túlélni.

Manapság futószalagon gyártják az ifjúságnak a „példaképeket”, az üres kis sztárocskákat. Igazi, hiteles, értékes példaképeket nehéz, ám nem lehetetlen találni. Jézus azt mondja: nincs annál nagyobb szeretet, mint amikor valaki életét adja barátaiért. Sztehlo Gábor, Éva néni és társai valóban az életüket kockáztatták azért, hogy másokat megmentsenek.

A Jó Pásztor Misszió és a Nemzetközi Vöröskereszt segítségével ’44 októbere és ’45 februárja között több mint kétezren fordultak meg a harminc (!) otthonban. A Bogár utcaiak csodás megmeneküléséről szóló kötet hadd hirdesse hát Isten dicsőségét és az üldözött zsidó gyermekeket mentő felnőttek áldozatos cselekedetét.

Kőháti Dorottya