Kultúrkörök

Nemcsak a családfakutatás divatját éljük ma, de általában a régi korok művészetének emlékei is egyre inkább foglalkoztatják a tudósokat. Ásatásoknál előkerült épületmaradványok, dísztárgyak, ékszerek, hajdani festmények bemutatása, régi kották által rögzített dallamok hangszeres megszólaltatása igazi szenzáció lehet. Ezek sokszor jobban tükrözik egy-egy korszak szellemét, mint a krónikák, jegyzőkönyvek és egyéb források. Sokatmondóak egyháztörténeti emlékeink is.

Érdemes felfigyelni arra, hogy a teológiával és a gyakorlati kegyességgel párhuzamosan változik az egyházművészet is. Elsősorban a festészet emlékei érdekesek. A festészet „elbeszélő művészet”: történeteket tud ábrázolni, így bibliai történeteket is.

Minket most az a kérdés érdekel, hogy miként fejezi ki a festészet az egyháznak az örökkévalóságban való élő reménységét (l. 1Pt 1,3). Erre elsősorban a katakombák művészetét megvizsgálva kapunk feleletet. A katakombák az első századokban föld alatti temetkezési helyek voltak, ahol a keresztények békében helyezhették nyugalomba halottaikat, mártírjaikat is. Mivel ezek nem felszíni temetők voltak, a mai napig is fennmaradtak sírok – főként Rómában, Nápolyban, Szicíliában. A katakombákban lévő sírok számát több mint egymillióra becsülik, a folyosók hossza pedig több kilométer – ezeket az adatokat az újabb feltárások során pontosítják. Körülbelül 400-ig használták a katakombákat temetésre, azután a föld felett, a templomok körül – sőt bennük is – temetkeztek.

A katakombák képei az örök életben való hitet fejezik ki. Újra meg újra találkozunk Krisztussal mint a jó Pásztorral, akit a nyáj juhai bizalommal vesznek körül. Gyakran viszi vállán beteg vagy egy-egy elveszett és megtalált bárányát. Ez a Krisztus-kép vigasztaló. Egészen más, mint a középkori egyházművészet Krisztusa, aki távoli, ítélő Krisztus. Ezt az ábrázolást Luther is elvetette, mert szerinte Jézus a jó Pásztor, az Úr és a Megváltó, akiben bátran bízhatunk.

Az első három század katakombáiban és szarkofágjaiban lévő festmények válogatott ószövetségi történeteket ábrázolnak, mint például: Dániel az oroszlánok vermében, a három ifjú a tüzes kemencében, Izsák feláldozása, Noé a bárkában, vagy Mózes, amikor vizet fakaszt a sziklából… De ugyanúgy megtalálhatóak újszövetségi jelenetek, Jézus csodái is: a kánai menyegző, a vak meggyógyítása, Lázár feltámasztása, az ötezer ember megvendégelése stb.

A kutatók szerint ezeket a festményeket tulajdonképpen a korabeli halotti imák alapján készítették el, amelyekben éppen ezek a bibliai részek vannak felsorolva. Ezek a képek Isten tetteire emlékeztetnek, üzenetük pedig a következő: ahogy ezekben a történetekben Isten kimentette övéit a bajból, úgy fog titeket is kimenteni a halálból most és visszajövetele napján. Ezek a megfestett imák imádságra biztatnak. Ez a biztatás ugyanúgy szól a mai gyülekezetekhez is! A katakombaképek imára szólító képek. A keresztény művészettörténetben páratlan az élő reménység ilyen erőteljes ábrázolása.

Az élő reménységgel találkozunk az ókeresztény bazilikákban is. A falakon végig mozaikot találunk, amely Jézus életét, csodáit, illetve az üdvözültek, vértanúk sorát ábrázolja. A szentély (apszis) mozaikjai is Krisztust jelenítik meg. A nyugati egyház tehát egyértelműen előre, a szentély felé – jelképesen erről a mulandó életről az örök életre – irányította a belépő tekintetét. Másfelé nem is lehetett nézni.

Kereszténységünk élete ma sokszor olyan, mint egy szomorú, reményvesztett nép vándorlása. Elfeledkezünk a célról, amely felé tartunk. Elfelejtjük, hogy élő Urunk van, akivel szoros barátságban élhetünk… Pedig valójában ugyanaz a boldog reménység tölthet el minket is, mint amely a katakombák bizakodó, derűs képeiből árad két évezred távlatából!

Gáncs Aladár