Evangélikusok

„Igyekezz úgy élni, hogy még a temetkezési vállalkozó is szomorú legyen, amikor meghalsz” – figyelmeztet egy mondás. Amikor egy évvel ezelőtt a nagymamám temetését kellett intéznünk, a mi szomorúságunkat enyhítette az a tisztelet és tapintat, amellyel John Gray, a csömöri és nagytarcsai evangélikus gyülekezet temetkezési vállalkozója tette a dolgát. Emellett – nem is mellesleg – ő az egyetlen szakképzett balzsamozó és temetkezési vállalkozó Magyarországon.

– A csömöri ravatalozóépület irodájában, koporsók és szemfedők között ülve óhatatlanul felvetődik a kérdés: hogyan választja valaki ezt a hivatást?

– Nagyszüleim 1890-ben tinédzserként, gyalog hagyták el Magyarországot. Az Adriai-tenger egyik kikötővárosába, Splitbe mentek, és felszálltak egy Amerikába tartó hajóra. Megelégelték, hogy az arisztokratáké volt a föld, míg a földműveseknek nem jutott semmi. Amerikában tárt karokkal fogadták őket. A hozzájuk hasonló, szorgalmas magyarok, írek, lengyelek, szlovákok, németek – és még sorolhatnánk – tették Amerikát olyanná, amilyen most. Édesanyám szerette volna, ha a családi farmon való gazdálkodás mellett kitanulok egy szakmát is. Így a középiskola befejezése után egy hároméves temetkezési főiskolára mentem, ahol mind balzsamozásból, mind pedig temetkezési vállalkozásból diplomát szereztem. Mint ismeretes, az Államokban mind a mai napig balzsamoznak mindenkit, mert a kápolnákban nincsenek hűtők, ahol a temetésig tárolhatnák a halottakat.

– Úgy tudom, Magyarországon semmiféle iskolában nem oktatják ezt a szakmát. Laikusként úgy gondolom, hogy speciális tantárgyakat kellett tanulnia ez alatt a három év alatt.

– A mikrobiológia, a kémia, a balzsamozás, a könyvelési és jogi ismeretek mellett a restaurálás művészetét tanultuk. Ez utóbbi során egyebek mellett a viasszal is megtanultunk bánni. Ez azért volt hasznos, mert később, a munkám során például nem egy alkalommal autóbalesetben megsérült arcot kellett méltó formájúra visszaalakítanom. Tanulmányaink alatt a gyakorlatban is ki kellett próbálnunk az elméletben elsajátítottakat. Volt ugyan példa arra, hogy négyen dolgoztunk egy asztalnál, de az oktatás során nagy hangsúlyt fektettek a gyakorlatra.

– Ezek után bizonyára furcsa lehetett szembesülni a magyarországi viszonyokkal.

– Mivel – mint említettem – a családi gyökereim ide kötnek, a ’90-es évek elején visszatelepültem Magyarországra. Azt tapasztalom, hogy a vidéki emberek jobban tudják, miként kell méltóképpen megadni halottaiknak a végső tisztességet, mint a kórházi alkalmazottak vagy akár maguk a temetkezési vállalkozók. Sokszor mosdatatlanul, piszkos ruhában, a hullazsák cipzárját a fejnél kicsit lehúzva teszik a halottakat a koporsóba. Ennél az emberi méltóság többet érdemel.

– Személyes tapasztalatból mondhatom, hogy példamutató, ahogyan Ön egy-egy temetést – tapintattal, mégis magabiztosan – végigvezet. Azon túl, hogy ez az Ön alaptermészetéből fakad, tanítják a munkájuk közben követendő magatartást a főiskolán?

– Igen. Mivel a hozzátartozók ilyenkor nagyon nehéz időszakon mennek át, nem nehezíthetjük meg a dolgukat azzal, hogy a viselkedésünk vagy a ruházatunk kívánnivalót hagy maga után.

– A televíziónk képernyőjén nap mint nap rengeteg holttestet látunk. De amióta nem házaknál ravatalozzuk fel családtagjainkat, a mai ember nincs hozzászokva a halottak jelenlétéhez. Önben sohasem támadt félelem a halottaktól?

– Nem. Az olyankor már csak egy test. Aki olvassa a Bibliát, az tudja, hogy a lélek Istenhez megy. Kérdezték már tőlem, hogy miközben a halottat a temetésre öltöztetem, nem szoktam-e érezni a lelke jelenlétét. Nemmel válaszoltam.

–S mit gondol a hamvasztásról?

–Amerikában ezt nemigen gyakorolják, mert azt tartják, hogy a hamvasztás a sátán munkája.

– Közeledik a halottak napja. Úgy tudom, az Államokban nem szokás erről megemlékezni.

–Valóban nem, de ezt az európai hagyományt én nagyon szépnek tartom. Hiszen ha egész évben máskor nem is, ilyenkor egy szál gyertyával és egy imával megállunk szeretteink sírjánál.

– Azt elárulhatom az olvasóknak, hogy bár Ön még ma is csak „töri” a magyar nyelvet, minden vasárnap ott van a templomban az istentiszteleten egy szemmel láthatólag sokat használt, angol nyelvű Bibliával a kezében. Van olyan igehely, amely különösen is fontos az Ön számára?

– Sok ilyen van, nehéz lenne kiemelni közülük bármelyiket is. Ha mégis meg kellene tennem, akkor talán azokat a történeteket emelném ki, amelyekben Jézus embereket támaszt fel. Sokat gondolkodom ezen, és nemegyszer próbáltam elképzelni Lázár feltámasztását – de erről is majd a maga idején fogunk többet megtudni.

Boda Zsuzsa