Napról napra

Minden nép között hirdetni kell az evangéliumot. Mk 13,10 (Zsolt 86,9; Mt 22,15–22; Fil 3,17 /18–19/20–21; Zsolt 33) A reformáció hetében vagyunk. Figyeljük e héten az újszövetségi igéket „ezzel a szemmel”. Az evangélium – amelyet a reformáció újra felfedezett – arról szól, hogy Isten Jézusért magához ölel bennünket, megbocsátja bűneinket. Evangélikusnak lenni annyit jelent tehát: az evangéliumból élni! S ezt kell továbbadnunk másoknak is. Méghozzá sürgősen, mielőtt a vég ránk tör, amíg időnk van!

A két férfi fehér ruhában ezt mondta: „Galileai férfiak, miért álltok itt az ég felé nézve? Ez a Jézus, aki felvitetett tőletek a mennybe, úgy jön el, ahogyan láttátok őt felmenni a mennybe.” ApCsel 1,11 (5Móz 3,24a; Mt 5,2–10/11–12/; Róm 3,21–28; Kol 1,15–20) Ez az üzenet mintegy „folytatása” a tegnapinak. „Mi nem tudjuk, mi jön, de tudjuk, ki jön” – olvastam egy egyházi lapban. Ez a bizonyosság pedig megmozdít: nem tétlenül állni, hanem tenni, szólni, továbbadni az evangéliumot, és imádkozni a misszió ügyéért.

Alázzátok meg magatokat az Úr előtt, és ő felmagasztal titeket. Jak 4,10 (Zsolt 75,8; Hab 2,9–14.19–20; Kol 1,21–23) Érdekes módon a reformáció ünnepe és a halottakra való emlékezésünk egybeesik. Mindkettőnek a komoly intelme: „Alázzátok meg magatokat…” Ez pedig nem valami önmarcangolás, hanem „kereteink” meglátása és az Isten „magasztalása”, nagynak, a „kereteken kívülinek” látása és megvallása – itt kezdődik a hit, és ennek „koronája”: az Úr „felmagasztal titeket”.

Jézus ezt mondta: „Valaki érintett engem, mert észrevettem, hogy erő áradt ki belőlem.” Mikor az asszony látta, hogy nem maradhat észrevétlen, remegve előjött, eléje borult, és elbeszélte az egész nép előtt, hogy miért érintette meg őt, és hogy miként gyógyult meg azonnal. Lk 8,46–47 (Zsolt 147,11; Ézs 7,1–9; Kol 1,24–29) Megint a reformáció „szívénél” vagyunk: Jézusnak van ereje gyógyítani, újítani. Erre – hála Istennek – mindnyájan tudunk példát mondani. Egyetlen megoldás: „eléje menni”, „leborulni” és mindent elmondani neki. Igen, Jézust ma is lehet így „érinteni”, s aki ezt teszi, boldogan tapasztalja gyógyító, üdvözítő erejét.

Mi Krisztust hirdetjük, miközben minden embert teljes bölcsességgel intünk és tanítunk, hogy minden embert tökéletessé tegyünk a Krisztusban. Kol 1,28 (Péld 2,6; 1Kor 3,16–23; Kol 2,1–7) Mintha csak reformátor atyáinkat hallanánk. Pedig ők „csak” újra rátaláltak erre az ősi üzenetre! „Mi őt hirdetjük.” Hozzátehetjük: egyedül őt, melléje senki és semmi nem állítható! De „Krisztus által” mindenki teljességre jut! Ez a „felfedezés” minden nemzedék ajándéka és feladata, nekünk is személy szerint.

Jézus Krisztus mondja: „Ne gondoljátok, hogy azért jöttem, hogy érvénytelenné tegyem a törvényt vagy a próféták tanítását. Nem azért jöttem, hogy érvénytelenné tegyem, hanem hogy betöltsem azokat.” Mt 5,17 (Zsolt 147,15; Lk 23,1–5; Kol 2,8–15) Jézus – és a reformáció – nem a régiek mindenestül való eltörlését jelenti. Sőt: Istennek régtől fogva hirdetett akaratát Jézus betöltötte. Érdemes ebből a szempontból életére, különösen szenvedésének történetére figyelni. Igaz, így is lehet fogalmazni: az ige alapján van, amit el kell hagynunk, s van, amit be kell töltenünk. Hadd legyen imádságunk és szívünk vágya: Köszönjük, Urunk, hogy betöltötted Atyád akaratát, segíts, hogy én is a „betöltők” között lehessek.

Az odafennvalókkal törődjetek, ne a földiekkel. Kol 3,2 (5Móz 8,12.14; 2Pt 3,13–18; Kol 2,16–23) Ebben az igében nem a fizikai „fel” vagy „le” irány a döntő, hanem a Krisztusra irányuló élet. Felé közeledni, az ő akaratát keresni mindennap. A „törekedés, törődés” alapszava a „tör”. Mennyi mindenre törünk, s közben „törődünk” – ezt az irányt pedig elfeledjük mindennapjainkban! Ez nem vesz ki minket az életből, de megváltoztatja annak irányát, célját. Mintha új „iránytűt” kapnánk a kezünkbe!

Keveházi László