Keresztény szemmel

Van valahol egy – közelebbről meg nem nevezendő – kisváros. A kisvárosban nem régen (bizonyára ünnepélyes körülmények közepette) átadtak egy elegáns, modern, ízléses szociális otthont. Mivel idős embereknek szánták, pillanatok alatt meg is telt koros rászorultakkal, özvegyen maradt magányosokkal. Mintegy hatvan fő találhatja meg otthonát az építészetileg kifogástalan épület szobáiban. A testi táplálékkal is minden rendben, és a bizalmat elnyerő orvosok is bármikor benyithatnak pácienseikhez.

A „páciensek” felett hűtlenül eljárt az idő. Deres a haj, ráncos a kéz, az arc, egyre romlik a látás, lassúbb a járás, olykor rosszul ver a szív, szökdel a vérnyomás, akadozik az emésztés, nem sikerül aludni, egyre több gyógyszer kell; hát bizony fekete varjúként kering életünk felett a halál riasztó valósága. S a halálnak csak egyetlen egy igaz ellenszere van: a Krisztusba kapaszkodó, élő hit.

Ennek a közelebbről meg nem nevezendő otthonnak a vezetője egy „lakógyűlésen” kedves ajánlattal lepte meg a rábízottakat. Elmondta, hogy igény esetén nagyon szívesen megszervezik az otthonban a lelkészi szolgálatot is, tudván, hogy a test mellett a lélek táplálása is fontos. Az otthonvezető kedvesen magyarázta: semmi akadálya a lelkészi munkának, sőt ő maga arra is lát lehetőséget (mert van elég helyiség), hogy az egyik szobát kápolnává alakítsák, hogy lehessen helyben bibliaóra, istentisztelet…

Az idős, fáradt tekintetek az asztalra szegeződtek, vagy a fali polcokon lévő dísztárgyakra vetődtek, mintha az idősek éppen műelemzésre készülnének. A megőszült hajak talán még őszebbek lettek, a reszketeg kezek most még a pohárért sem mertek nyúlni, nehogy a műanyag terítőre löttyenjen az édes tea. Csendben volt mindenki, mint a temetőben szokás. Csak a vezető firtatta tovább a kérdést, mondván, hogy ő megérti, ha az idős embereknek lenne ilyen lelki igényük, és szeretnének igét hallani vagy lelkésszel beszélgetni, neki mint vezetőnek nincs, sőt a vezetőségnek sincs semmi, de semmi kifogása ez ellen, épp ellenkezőleg, segít megszervezni a dolgot. Hiszen tudja ő, hogy a lakók többsége még a múlt század első felében született, hogy gyermek-, ifjúkorukban még vallásos nevelést kaptak, meg aztán ő – a vezető – tanult lélektant is, és nagyon jól tudja, hogy egy bizonyos kor után az ember újra Isten felé keresgél… S még ki tudja, mi minden hangzott el.

A teremben mintegy hatvanan ültek; munkától megfáradt testtartással, munkától elgörbült gerinccel, csontos ujjakkal, reumás végtagokkal, keringési zavarokkal. És csend.

A jószívű vezető végül azt kérte a demokratikus beszélgetéshez nem szokott lakóközösségtől, a mintegy hatvan főtől, hogy nyújtsa fel a kezét az, aki igényelne ilyesmit.

Nagyon lassan, nagyon bizonytalanul felemelkedett három kéz. Egy katolikus, egy református és egy evangélikus lakó keze. Róluk kiderült, hogy eljárnak a saját templomukba. Jellemző módon: a katolikus minden vasárnap megy a misére, mert félti az üdvösségét. A református havonta egyszer, mert úgy nevelték, hogy legalább egyszer havonta illik elmenni a templomba. Az evangélikus azt mondta, hogy ritkán megy, de a sátoros ünnepen többnyire ott van. Hajdanán tisztségviselő volt, de hát persze – mentegetőzött – felette is eljárt az idő.

Vége volt a gyűlésnek, oszlott a tömeg, és megindult a szokásos „háttérzúgolódás”. Hát mégiscsak jó lett volna, ha abban állapodnak meg, hogy jöhet a lelkész. Csak csendben, egymás közt suttogva, körülnézve, óvatosan hangoztak el a rejtett megjegyzések: jó lett volna mégis…

Azon tűnődöm, hogy vajon luxuscikk-e az üdvösség, meg azon, hogy miért nem tudja egy jólelkű, tapintatos vezető sem felolvasztani az elmúlt évtizedekben megfagyott lelkeket.

Volt, aki attól félt, hogy a jelenlegi „luxuskörülményeit” veszélyezteti, ha az örök élet lehetőségével kezd el foglalkozni. Hatvan idős emberből három merte „bevallani” hitét. A többiek egy része közömbösen, halált megvetve csoszogott vissza egyszemélyes szobájába. Másik része a szíve mélyén szerette volna, ha másképpen alakul a gyűlés, hiszen a lelkész hozhatott volna számukra valamit. Lehet, hogy nem tudnák megmondani, hogy mit, de valamit: reményt, erőt, igét, szentséget, feloldozást… Kinek mire lenne szüksége.

Az üdvösség nem luxuscikk, hanem Isten csodálatos ajándéka Jézus Krisztus által. Ám ha nem tudjuk elfogadni az ajándékot, akkor a megajándékozott marad szegényebb. Szegényebb talán az örök üdvösséggel.

Ribár János