Élő víz
Vallásos, de egyházellenes?!
Felkiáltójeles kérdésfelvetésünk természetesen nem vicc; sőt ennek bizony a fele se tréfa! Engem is nagyon megdöbbentett, hogy vannak olyan (mostoha)testvéreink, akik a „vallásos, de egyházellenes” irányzathoz tartoznak. Magát a kifejezést már többször is hallottam, legutóbb egy kávéházban: egy főiskolás lány azonosult az egyházon kívüli vallásos élet újfajta „hitvallásával” (bár én inkább szimplán „vadhajtásnak” nevezném).
Mindig megfogadom, hogy vallási kérdésekben nem állok le vitatkozni senkivel, ugyanis ez a téma – vitán felül áll. Társaságban általában Pál apostol útmutatását követem: „Örüljetek az örülőkkel, sírjatok a sírókkal. Egymással egyetértésben legyetek, ne legyetek nagyratörők, hanem az alázatosakhoz tartsátok magatokat. Ne legyetek bölcsek önmagatok szerint.” (Róm 12,15–16) Úgy érzem, ennél humánusabb magatartás – az emberiség nagy közösségében való fellépéskor – nem képzelhető el. Persze a vallásos egyházellenességgel nem lehet egyetérteni; s így Pálnak egy másik kijelentése is eszembe jutott: „…kerüld az ostoba vitatkozásokat…”, a felforgatók elől pedig „egy vagy két megintés után térj ki, tudván, hogy az ilyen ember kivetkőzött önmagából, bűnben él, és magában hordja az ítéletet”. (Tit 3,9.10–11)
Patthelyzetbe kerültem: egyetérteni nem tudtam, a megintést túl erősnek éreztem – elvégre ki vagyok én, hogy másokat kioktassak? –, kitérni viszont nem akartam. Megfutamodásnak tűnt volna. Így aztán valahogy egyszerűen csak úgy voltam vele: „Hallgassatok rám, mert fontos dolgokat mondok…” (Péld 8,6)
Felhívtam a lány figyelmét arra, hogy állításai – miszerint az egyház bűnöket követett s követ el, hogy pedofilok búvóhelye, pénzbe öltöztetett biznisz, háborúk forrása – sajnos nem teljesen valótlanok. Azonban ha léteznek is efféle bűnök, ezek nem az egyház, hanem az egyházat képviselő hús-vér emberek tévelygései. Mellesleg Jézus szerint „szükséges, hogy botránkozások történjenek, de jaj annak az embernek, aki megbotránkoztat”. (Mt 18,7) Mivel az ilyen elemek „el is veszik tévelygésük méltó jutalmát önmagukban” (Róm 1,27), hisz olyanok ők, mint a „bolygócsillagok, akikre az örök sötétség homálya vár” (Júd 13), nem szabad leragadni ezeknél az esetlegességeknél.
Méltatlan a megváltás nagyságához, hogy az ilyen „szakadásokat támasztók” késztessenek minket radikális döntésekre. Miattuk kerülni a templomot körülbelül olyan, mintha meggyűlölnénk a szerelmet, mivel lejáratták a szappanoperák és a giccses, romantikus mozik…
A kereszténység közösségi „műfaj”. Amikor Krisztus testéről és tagjairól hallunk, amikor olvassuk, hogy „egy Lélek által mi is mindnyájan egy testé kereszteltettünk” (1Kor 12,13), akkor nem sajátíthatjuk ki magunknak a hitet.
Csak a különböző okkult, mágikus vallási irányzatoknál léteznek úgynevezett „egyszemélyes szekták”, de ezekre nem is érdemes szót vesztegetni – a kereszténység nem lehet ilyen. Jézus konkrétan beszél(t) is erről tanítványainak: „…ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben: ott vagyok közöttük.” (Mt 18,20)
Joggal mondhatjuk, hogy a kereszténység valójában akkor kezdődik, amikor két ember – a sok hiábavaló fecsegés helyett – végre Krisztusról beszél. Ellenben aki csak egyszemélyes szektaként „angyalok iránti tiszteletben tetszeleg, látomásaival foglalkozik, saját bölcsességétől ok nélkül felfuvalkodik” (Kol 2,18), hamar elfelejti a lényeget. Vagyis azt, hogy a gyülekezeti összejövetel célja, hogy „mindenki tanuljon, és mindenki bátorítást kapjon”. (1Kor 14,31)
Andriska János