Evangélikus Egyház - Online újságok - Evangélikus Élet - Archívum - 2005 - 48 - Egyházi gyűjtemények kincseinek védelme

Kultúrkörök

Egyházi gyűjtemények kincseinek védelme

Terítsük magunkra a kincskereső kisködmönt, és keressünk kincseket, de ne a messze távolban, hanem egész közel: gyülekezeteink régi iratai, könyvei, kegytárgyai között. Sokszor a hozzánk legközelebbi dolgokról tudunk a legkevesebbet; talán ez a mostoha sors jut néha az egyházi gyűjteményeknek is. Pedig az a néhány poros iratcsomó, az a foszladozó kötésű anyakönyv, az a régi Biblia, a használaton kívüli terítők és kegytárgyak sokat tudnának mesélni – ha megkérdeznénk őket. Mesélnének hitvalló ősök gyülekezetépítő és -fenntartó küzdelmeiről; elmondanák, hogy miként folyt a templom építésének és renoválásának áldozatos munkája… Ehhez azonban meg kell őrizni és meg kell kérdezni őket.

Az evangélikus egyházat különösen sújtották az előző évszázadok: ellenreformáció, Trianon, kitelepítés, államosítás, szórványosodás – mind a hazai lutheranizmus megpróbáltatásainak egy-egy stációját jelentik. A veszteségek, a fogyatkozás mind arra figyelmeztetnek, hogy fokozottan kell őrizni azt, ami számunkra megmaradt, az ősök emlékeit, akiknek példája hitet és reményt adhat.

Kiváltképp fájdalmas ennek tükrében az a tapasztalat, hogy sokszor nem figyelünk oda, „nincs időnk” egyházunk kincseinek a védelmére. Pedig rászorulnak erre, sok veszély fenyegeti őket. Ha csak a nyilvánosságra került egy-két veszteségre gondolunk – a békéscsabai oltárkép ellopására, a múzeumi tárló kifosztására –, nyilvánvalóvá lesz, hogy oda kell figyelnünk. Ha pedig arra gondolunk, hogy ez csak a jéghegy csúcsa, valójában a legtöbb veszteség nem is jut el a nyilvánosságig, megmarad belső ügynek, akkor mérhetjük föl igazán a gyűjteményi kincseket fenyegető veszélyeket.

A 20. század viharos történelme nagy károkat okozott az evangélikus gyűjteményi anyagban. Elsősorban a második világháború végének bombázásai, az orosz csapatok, de helyenként a lakosság szándékos pusztítása is fontos helyen levő városi gyülekezetek, iskolák, szervezetek, evangélikus főúri családok iratait, könyveit semmisítette meg (például Budavár, Székesfehérvár, Szombathely, a soproni líceum, az aszódi és az acsai kastély esetében). A kommunizmus 1948-as hatalomátvétele utáni elnyomás idején az iskolák államosítása egyben az évszázados evangélikus iskolai irat- és könyvanyag állami kézbe kerülését vonta maguk után. Ez jó esetben azt jelentette, hogy a megyei levéltárak, könyvtárak őrizték tovább az anyagot; de a tanítóképzők, egyes gimnáziumok és főleg az evangélikus népiskolák iratanyaga jelentős mértékben elpusztult a gondatlanság miatt (például a miskolci és a szarvasi tanítóképző, illetve a békéscsabai gimnázium anyagai).

Szerencsére Mályusz Elemér, Sólyom Jenő, Gyapay Gábor levéltárosok és mások áldozatos munkája következtében a megszűnt egyházi egyesületek, az 1952-ben megszüntetett régi egyházkerületek és egyházmegyék anyagának jó része bekerült az Evangélikus Országos Levéltárba. Az 1960-as években az egyházi anyakönyvekről mikrofilmek készültek, mivel 1895-ig az egyházi anyakönyvezés jelentette egyben a hivatalos népesség-nyilvántartást is. Az 1970-es években pedig Sólyom Jenő professzor vezetésével a gyülekezeti levéltárakat rendezték, jegyzékelték. Sajnos az 1952 utáni új egyházmegyék anyaga már alig-alig került be a levéltárba, és félő, hogy az esperesi irattárak nagyon foghíjasan maradnak meg.

Leginkább a gyülekezeti irat- és levéltárak vannak veszélyben. Az elnéptelenedő gyülekezetek üressé vált parókiáin őrizetlenül maradt iratokat penész, egér, szétszóratás, pusztulás fenyegeti. Kéri Henrik bácsinak, a tolnai német evangélikusok kutatójának a figyelmeztetésére számos alkalommal jártunk a Tolna-Baranyai Egyházmegyében, hogy felmérjük a hajdani jelentős, mára azonban összezsugorodott volt német ajkú gyülekezetek levéltári anyagát. Bár Bikácson a korábbi esperesek (Lackner Aladár, Sólyom Károly) kezdeményezésére néhány gyülekezet anyagát sikerült begyűjteni a parókián, sok helyen bizony elég rossz körülmények fogadtak bennünket. Ugyanilyen vigasztalan helyzet várt a Sopron melletti Harkán és a fogyatkozó Borsod-Hevesi Egyházmegye gyülekezeteinek egyikében-másikában is. Kutatóinktól és másoktól pedig szerte az országból időről időre érkeznek az eltűnt gyülekezeti iratokról, veszélyeztetett állományokról szóló vészjelzések.

Bár vannak szerencsére jó példák és biztató kezdeményezések is, mégis ezeket a figyelemfelhívó eseteket kellett először bemutatni, hogy tudatosodjon bennünk, milyen értékek mehetnek, mennek tönkre. Odafigyeléssel, a felelősség vállalásával, jó szervezéssel azonban sok mindent tehetünk.

A legfontosabb az állományvédelem: az iratokat – legalább a legfontosabb köteteket – lehetőleg őrzött, kártevőktől mentes, száraz helyen, zárt szekrényben vagy dobozolva kell tartani (dobozt a levéltártól lehet kérni). A megbomlott iratrendet az 1970-es jegyzékek segítségével lehet helyreállítani. A levéltárban levő jegyzékekről szívesen készítünk másolatot, fontos azonban, hogy a jelenlegi helyzetről új, aktuális jegyzék készüljön. Az esperesek és az egyházmegyei gyűjteményi megbízottak figyeljenek oda a lelkészváltásokkor, felújításokkor, hogy a gyülekezeti levéltár átvétele leltár szerint megtörténjen, illetve mozgatása, szállítása ne okozzon kárt az iratokban.

Az országos gyűjtemények – a könyvtár, a levéltár és a múzeum – munkatársai mindig szívesen segítenek szakmai kérdésekben. A gyűjteményi munkát, közte a gyűjteményi megbízottakét a néhány éve megjelent gyűjteményi szabályrendelet szabályozza, országosan pedig a Gyűjteményi Tanács koordinálja.

Fontos tehát, hogy az egyházigazgatás minden szintjén, a gyülekezetektől az egyházmegyéken át a kerületekig ne tartsák a gyűjteményi anyagok őrzésének ügyét másodlagosnak, feleslegesnek. Tudatosítsuk, hogy aránylag kis odafigyeléssel nagy értékek menthetők meg! Kincseinkért, az ősök által ránk hagyott emlékek megőrzéséért mindannyian felelősek vagyunk.

Czenthe Miklós, az Evangélikus Országos Levéltár igazgatója