)
Élő víz
Az elfelejtett arc
|
|
Pedig a nap lehajlott már, s a búzatenger túlsó kalászai már birizgálták a karimáját. A falu közepén, a faluháza előtt egy nagy téres hely volt. Körös-körül tizenkét kereszt állott, rajtuk a Megváltóval. Egyforma volt a tizenkét megváltókép, szomorú és egyszerű mindenik, és azonegyformák voltak a keresztek. Valaha valami kegyes gazdag ember állította őket ide, s ha már ott voltak, hát ott voltak. Legalább a bíró így verhette a mellét: „Nekem még a tizenkét Krisztus sem parancsol!” – A téres közt papsajt, békavirág s mi egy s más borította, s kényes tyúkok és egy pár nevendék malac legelésztek rajta.
Embere és barma hazafelé jött a mezőkről. Az embere sötéten, morcosan, elégedetlenül. A barma szelíden, meghajolva. Gyűlölettel a munka, a föld s egymás iránt. Körülállták a kutat, és bámulták a szép világot. Már mint a barmok.
A holtmező felől egy ember jött a faluba. Magas volt, de meghajolt, szelíd volt az arca, de szomorú volt, és mégis mosolyogtak a szemei. Hosszú haja volt s nagy szőke szakálla. Meggörbedt vállán batyu volt, de üres, üres batyu.
Belépett a boltba, és azt mondta:
– Jó estét kívánok!
Úgy mondta ezt ő, mint más emberfia. S valahogy mégis bennebb ment az emberekbe a kívánsága.
A boltos éppen lisztet mért egy szegény asszonynak. A mértéken alul ott volt a dugott vas, hogy kevesebb lisztet több lisztnek mutasson. De azért a boltos odaszólt a vendégnek:
– Fogadj Isten, jó ember, üljön le minálunk.
Az idegen ráült egy zsákra, és ránézett a boltosra. Nagyon-nagyon jó, világító szemmel nézett rá, és szólt:
– Bizony jó ember kend, boltos úr, hogy ilyen tetézve mér ennek a szegény asszonynak.
A boltost átjárta az idegen hangja és nézése, és összerázkódott:
– Jaj, milyen fekete vagyok én belül! – mondta.
Azzal nagy titkosan levette a pokol-vasát a mérleg alul, s jól megtetézte a lisztet a szegény asszonynak. Az aszszony elment, s akkor a vendég is elköszönt. A boltos pedig kiállt a bolt ajtajába, és azt mondta:
– Milyen szép csendes este van ma!
Pedig ő már ezer ilyen estét látott, és még sohasem mondta. Azután pedig így töprengett:
– Hol láttam én ezt az arcot, hol láttam ezt az arcot?
A szomszéd házból éktelen kiabálás és nehéz sírás hallatszott ki. Egy gonosz asszony verte mostoháját. Fiatal volt még az asszony, s fájt a mája a szép legényekért, kik a lányára néztek. Azért fonott kenderkorbáccsal verte a leányát:
– Nesze, te fehértestű, ne te nagy szemű, ne te gyalázatos ezüstkacagású!
Az idegen bement, eltakarta a leányt, és szelíden odahajolt az asszony elé:
– Üss engem, jó asszony, üss, amíg kivered rajtam a haragodat. Úgy szánlak, hogy haragszol.
Az asszony nézte a meghajlott embert, a nagy szomorúságot és jóságot az arcán, meg a szelídséget. És belőle is sírás zökkent fel:
– Jaj, de rossz vagyok, jaj, de gonosz vagyok! – tördelte kezeit.
Az idegen megfogta a leány kezét, az asszony kezébe tette, és mondta:
– Csókold meg a te jó anyádat, leányom! – és elment.
Az asszony magához ölelte a leányt, összevissza csókolta:
– Ugye a Pistát szereted, hát légy boldog vele, vasárnap megtartjuk a kézfogót.
És valami fájdalmat érzett, mint egy meleg jó érzést. Kérdezte a leánytól:
– Hol láttam én ezt az embert?
A leány felelt:
– Talán a városban, talán írott könyvben, de úgy az eszem alján van a képe.
A leggazdagabb gazda a tornácon vacsorált a családjával. Kövér főtt tyúkot ettek hófehér kenyérrel, és vörösbort ittak hozzá. A szegény béresnép az udvaron ült faragott tuskókon. Penészes kenyérhajat rágicsáltak, és sóhajtást nyeltek hozzá.
–Adjon Isten jó estét! – szólt az idegen.
–Az Isten azt adhat, amit akar – szólt a gazda.
Az idegen csak nézi a gazdagot, ahogyan eszik az övéivel, s nézi a szegényeket, ahogy éheznek. Leveszi a batyuját, kinyitja, s keresgélni kezd benne. De bizony az üres. Ő maga is sóhajtja:
– Mit adsz az én hosszú hajamért?
– Megér egy darab avas szalonnát – kacagta a gazdag ember.
– Hát vágd le ezt az én hajamat, és adj nekem egy darab avas szalonnát, hogy elégítsem ezeket a szegény embereket.
– Asszony, hozd ki a nagy ollót – mondotta a gazdag ember.
Az asszony kihozta a nagy ollót. A gazdag félkézbe fogott az idegen hajából egy nagy tincset, másik kezével ráfogta az ollót. Hát az asszony felkiált:
– Jaj, hogy a szívembe vágtál, édes uram, vajon mi fog még ma történni?!
A gazdag ember csak néz, aztán megint ráfogja az ollót. Hát eladó lánya felkiált:
– Jaj, hogy a szívembe vágtad édesapám az ollót, mi fog holnap történni?
A gazdag ember harmadszor is ráfogja az ollót. Akkor a kis pulya fia kiáltja:
– Édesapám, édesapám, jaj, hogy a szívembe vágtál, mi fog történni holnapután?
És akkor a gazdag ember látta, hogy ő csak gyűjt, de nem ügyel vérei lelkére. És látta, hogy a mai nap sem az övé, és hogy a holnap és a holnapután felleselkednek. Jaj, mi lesz az ő gonosz szívével! Odaszólt az asszonynak:
– Öld le a tíz legkövérebb tyúkot, és add ezeknek a szegény embereknek.
Az idegen itt is elköszönt. A gazda szólt:
– Milyen jóképűek ezek az én cselédeim, nézd, anyjuk, az ott hasonlít a mi Jancsinkhoz.
Azután megint szólt:
– Mérget veszek rá, hogy láttam már valahol.
– Talán mikor az orvosnál voltunk – szólt a leány.
Bement a bíróhoz is az idegen. A bíró éppen két ember között tett igazságot. Az egyik azt mondta:
– Az almafáig ér a földem.
A másik azt mondta:
– A körtefáig ér a földed!
Ezen aztán elmarcangolták egymást, és a bíróhoz jöttek. Az egyik veszekedő a bíró veje volt, a másik veszekedő a bíró haragosa volt.
– Neked nincs igazad! – förmedt a bíró a haragosára. – Az a darabka föld ezé, itt ni! – és rámutatott a vejére.
– Jaj, jaj, jaj! – kiáltott az idegen.
– Mi bajod, idegen ember? – kérdezte a bíró s a két másik.
– Oh, jó emberek, adjatok egy embernyi földet. Érzem, hogy mindjárt meghalok, s nem szeretnék bitang földben nyugodni. Gazdag ember voltam, feleségem és gyermekeim voltak. A vagyonom elvették a rossz emberek, a családom elvette a jó Isten. Csak egy darabka földet adjatok, ahol beszentelhetnek.
A bíró veje látta a halált, az igazságot és az ítéletet, szólt:
– Kérd azt a darabka földet ettől ni, mert övé a juss szerint.
És megmutatta a bíró haragosát. Ez pedig így szólt:
– Neked adom azt szívemből, szegény idegen ember.
A bírónak eszébe jutott a föld kapuja, mely neki is megnyílik, meg a számadás is eszébe jutott, és szólt a haragosához:
– Bocsáss meg nekem, testvér, mert hűtlen sáfár voltam.
Az idegen ember elment. A bíró átölelte a két embert:
– Maradjatok ma nálam vacsorára.
Aztán így szólt:
– Hol láttam én ezt az embert?
– Talán a katonaságnál – szólt az egyik.
– Talán Balog Péter lakodalmán – szólt a másik.
És minden egyes házba betért az idegen. És amikor elment, az egész falu, emberek és asszonyok mind a falu térségére siettek.
– Olyan jó lesz most egymást látni – mondották az emberek.
És a gyepes térség megtelt népekkel. Hát a bíró nagy fennhangon szól:
– Halljátok atyafiak, embernép és asszonynép, aki nekem megmondja, ki volt az az ember, tíz büntetését elengedem, mert bizony mondom, ismerős volt az orcája.
Fennhangon szólt a boltos is:
– Halljátok kendtek, falubeliek, aki megmondja, ki volt az a jó ember, annak én egy álló hétig ingyen mérek mit s mit nem kíván. Mert tudom én, hogy láttam már az arcát.
A gazdag ember is:
– Halljátok, földiek, rokonok és más emberek, aki nekem megmondja, ki volt az a dicsőséges jó ember, én annak száz zsák lisztet és egy kövér tehenet adok. Mert jól emlékszem én rá mind az egész családommal.
A Pironcsákné mezítlábas kisfia – Pironcsákné egy szegény özvegyasszony volt – megfogta a bíró mögött egy malac farkát. A malac sivalkodni kezdett.
– Mész el onnan, beste kölyke, mert bezzeg pofonteremtelek!– kiáltott a bíró, és felemelte a kezét.
A gyermek egy nagyot ugrott, s kis homlokával nekiütődött az egyik keresztnek. Felnézett, hogy kire haragudjék. És akkor lelkendezve kiáltott nagy hallatára minden népeknek:
– Ni, édesanyám, ni, édesanyám, ez a bácsi segített ma anyámnak a zsákot vinni!
A népek felnéztek. Tizenkét keresztről nézett rájuk egyformán, szelíden, jóságosan a világgá ment vendég.
Akkor háromszáz szív mélyén elsüllyedt harang nagy lóbálással zúgni kezdett. És sírni kezdett a falu, sírni.
Szabó Dezső