Élő víz

Hozzászólás a cikkhez

A nap meghajlott, de azért a faluban tovább is gonoszok voltak, tovább is káromkodtak, tovább csaltak, loptak, hamisan mértek, titkolóztak, elárultak. Tovább voltak testek, bűnre éhes testek, tovább emberkedtek. Mintha sohasem végződött volna be a nap. Jaj, pedig már nyergelt az éjszaka.

Pedig a nap lehajlott már, s a búzatenger túlsó kalászai már birizgálták a karimáját. A falu közepén, a faluháza előtt egy nagy téres hely volt. Körös-körül tizenkét kereszt állott, rajtuk a Megváltóval. Egyforma volt a tizenkét megváltókép, szomorú és egyszerű mindenik, és azonegyformák voltak a keresztek. Valaha valami kegyes gazdag ember állította őket ide, s ha már ott voltak, hát ott voltak. Legalább a bíró így verhette a mellét: „Nekem még a tizenkét Krisztus sem parancsol!” – A téres közt papsajt, békavirág s mi egy s más borította, s kényes tyúkok és egy pár nevendék malac legelésztek rajta.

Embere és barma hazafelé jött a mezőkről. Az embere sötéten, morcosan, elégedetlenül. A barma szelíden, meghajolva. Gyűlölettel a munka, a föld s egymás iránt. Körülállták a kutat, és bámulták a szép világot. Már mint a barmok.

A holtmező felől egy ember jött a faluba. Magas volt, de meghajolt, szelíd volt az arca, de szomorú volt, és mégis mosolyogtak a szemei. Hosszú haja volt s nagy szőke szakálla. Meggörbedt vállán batyu volt, de üres, üres batyu.

Belépett a boltba, és azt mondta:

– Jó estét kívánok!

Úgy mondta ezt ő, mint más emberfia. S valahogy mégis bennebb ment az emberekbe a kívánsága.

A boltos éppen lisztet mért egy szegény asszonynak. A mértéken alul ott volt a dugott vas, hogy kevesebb lisztet több lisztnek mutasson. De azért a boltos odaszólt a vendégnek:

– Fogadj Isten, jó ember, üljön le minálunk.

Az idegen ráült egy zsákra, és ránézett a boltosra. Nagyon-nagyon jó, világító szemmel nézett rá, és szólt:

– Bizony jó ember kend, boltos úr, hogy ilyen tetézve mér ennek a szegény asszonynak.

A boltost átjárta az idegen hangja és nézése, és összerázkódott:

– Jaj, milyen fekete vagyok én belül! – mondta.

Azzal nagy titkosan levette a pokol-vasát a mérleg alul, s jól megtetézte a lisztet a szegény asszonynak. Az aszszony elment, s akkor a vendég is elköszönt. A boltos pedig kiállt a bolt ajtajába, és azt mondta:

– Milyen szép csendes este van ma!

Pedig ő már ezer ilyen estét látott, és még sohasem mondta. Azután pedig így töprengett:

– Hol láttam én ezt az arcot, hol láttam ezt az arcot?

A szomszéd házból éktelen kiabálás és nehéz sírás hallatszott ki. Egy gonosz asszony verte mostoháját. Fiatal volt még az asszony, s fájt a mája a szép legényekért, kik a lányára néztek. Azért fonott kenderkorbáccsal verte a leányát:

– Nesze, te fehértestű, ne te nagy szemű, ne te gyalázatos ezüstkacagású!

Az idegen bement, eltakarta a leányt, és szelíden odahajolt az asszony elé:

– Üss engem, jó asszony, üss, amíg kivered rajtam a haragodat. Úgy szánlak, hogy haragszol.

Az asszony nézte a meghajlott embert, a nagy szomorúságot és jóságot az arcán, meg a szelídséget. És belőle is sírás zökkent fel:

– Jaj, de rossz vagyok, jaj, de gonosz vagyok! – tördelte kezeit.

Az idegen megfogta a leány kezét, az asszony kezébe tette, és mondta:

– Csókold meg a te jó anyádat, leányom! – és elment.

Az asszony magához ölelte a leányt, összevissza csókolta:

– Ugye a Pistát szereted, hát légy boldog vele, vasárnap megtartjuk a kézfogót.

És valami fájdalmat érzett, mint egy meleg jó érzést. Kérdezte a leánytól:

– Hol láttam én ezt az embert?

A leány felelt:

– Talán a városban, talán írott könyvben, de úgy az eszem alján van a képe.

A leggazdagabb gazda a tornácon vacsorált a családjával. Kövér főtt tyúkot ettek hófehér kenyérrel, és vörösbort ittak hozzá. A szegény béresnép az udvaron ült faragott tuskókon. Penészes kenyérhajat rágicsáltak, és sóhajtást nyeltek hozzá.

–Adjon Isten jó estét! – szólt az idegen.

–Az Isten azt adhat, amit akar – szólt a gazda.

Az idegen csak nézi a gazdagot, ahogyan eszik az övéivel, s nézi a szegényeket, ahogy éheznek. Leveszi a batyuját, kinyitja, s keresgélni kezd benne. De bizony az üres. Ő maga is sóhajtja:

– Mit adsz az én hosszú hajamért?

– Megér egy darab avas szalonnát – kacagta a gazdag ember.

– Hát vágd le ezt az én hajamat, és adj nekem egy darab avas szalonnát, hogy elégítsem ezeket a szegény embereket.

– Asszony, hozd ki a nagy ollót – mondotta a gazdag ember.

Az asszony kihozta a nagy ollót. A gazdag félkézbe fogott az idegen hajából egy nagy tincset, másik kezével ráfogta az ollót. Hát az asszony felkiált:

– Jaj, hogy a szívembe vágtál, édes uram, vajon mi fog még ma történni?!

A gazdag ember csak néz, aztán megint ráfogja az ollót. Hát eladó lánya felkiált:

– Jaj, hogy a szívembe vágtad édesapám az ollót, mi fog holnap történni?

A gazdag ember harmadszor is ráfogja az ollót. Akkor a kis pulya fia kiáltja:

– Édesapám, édesapám, jaj, hogy a szívembe vágtál, mi fog történni holnapután?

És akkor a gazdag ember látta, hogy ő csak gyűjt, de nem ügyel vérei lelkére. És látta, hogy a mai nap sem az övé, és hogy a holnap és a holnapután felleselkednek. Jaj, mi lesz az ő gonosz szívével! Odaszólt az asszonynak:

– Öld le a tíz legkövérebb tyúkot, és add ezeknek a szegény embereknek.

Az idegen itt is elköszönt. A gazda szólt:

– Milyen jóképűek ezek az én cselédeim, nézd, anyjuk, az ott hasonlít a mi Jancsinkhoz.

Azután megint szólt:

– Mérget veszek rá, hogy láttam már valahol.

– Talán mikor az orvosnál voltunk – szólt a leány.

Bement a bíróhoz is az idegen. A bíró éppen két ember között tett igazságot. Az egyik azt mondta:

– Az almafáig ér a földem.

A másik azt mondta:

– A körtefáig ér a földed!

Ezen aztán elmarcangolták egymást, és a bíróhoz jöttek. Az egyik veszekedő a bíró veje volt, a másik veszekedő a bíró haragosa volt.

– Neked nincs igazad! – förmedt a bíró a haragosára. – Az a darabka föld ezé, itt ni! – és rámutatott a vejére.

– Jaj, jaj, jaj! – kiáltott az idegen.

– Mi bajod, idegen ember? – kérdezte a bíró s a két másik.

– Oh, jó emberek, adjatok egy embernyi földet. Érzem, hogy mindjárt meghalok, s nem szeretnék bitang földben nyugodni. Gazdag ember voltam, feleségem és gyermekeim voltak. A vagyonom elvették a rossz emberek, a családom elvette a jó Isten. Csak egy darabka földet adjatok, ahol beszentelhetnek.

A bíró veje látta a halált, az igazságot és az ítéletet, szólt:

– Kérd azt a darabka földet ettől ni, mert övé a juss szerint.

És megmutatta a bíró haragosát. Ez pedig így szólt:

– Neked adom azt szívemből, szegény idegen ember.

A bírónak eszébe jutott a föld kapuja, mely neki is megnyílik, meg a számadás is eszébe jutott, és szólt a haragosához:

– Bocsáss meg nekem, testvér, mert hűtlen sáfár voltam.

Az idegen ember elment. A bíró átölelte a két embert:

– Maradjatok ma nálam vacsorára.

Aztán így szólt:

– Hol láttam én ezt az embert?

– Talán a katonaságnál – szólt az egyik.

– Talán Balog Péter lakodalmán – szólt a másik.

És minden egyes házba betért az idegen. És amikor elment, az egész falu, emberek és asszonyok mind a falu térségére siettek.

– Olyan jó lesz most egymást látni – mondották az emberek.

És a gyepes térség megtelt népekkel. Hát a bíró nagy fennhangon szól:

– Halljátok atyafiak, embernép és asszonynép, aki nekem megmondja, ki volt az az ember, tíz büntetését elengedem, mert bizony mondom, ismerős volt az orcája.

Fennhangon szólt a boltos is:

– Halljátok kendtek, falubeliek, aki megmondja, ki volt az a jó ember, annak én egy álló hétig ingyen mérek mit s mit nem kíván. Mert tudom én, hogy láttam már az arcát.

A gazdag ember is:

– Halljátok, földiek, rokonok és más emberek, aki nekem megmondja, ki volt az a dicsőséges jó ember, én annak száz zsák lisztet és egy kövér tehenet adok. Mert jól emlékszem én rá mind az egész családommal.

A Pironcsákné mezítlábas kisfia – Pironcsákné egy szegény özvegyasszony volt – megfogta a bíró mögött egy malac farkát. A malac sivalkodni kezdett.

– Mész el onnan, beste kölyke, mert bezzeg pofonteremtelek!– kiáltott a bíró, és felemelte a kezét.

A gyermek egy nagyot ugrott, s kis homlokával nekiütődött az egyik keresztnek. Felnézett, hogy kire haragudjék. És akkor lelkendezve kiáltott nagy hallatára minden népeknek:

– Ni, édesanyám, ni, édesanyám, ez a bácsi segített ma anyámnak a zsákot vinni!

A népek felnéztek. Tizenkét keresztről nézett rájuk egyformán, szelíden, jóságosan a világgá ment vendég.

Akkor háromszáz szív mélyén elsüllyedt harang nagy lóbálással zúgni kezdett. És sírni kezdett a falu, sírni.

Szabó Dezső

::Nyomtatható változat::