A hét témája

Óriási vita bontakozott ki néhány hónapja egy rangos hetilap hasábjain azzal kapcsolatban, hogy törvény tiltja az egyedülálló nők mesterséges megtermékenyítését. Tény, hogy egyre népesebb az egyedülálló – szingli – nők tábora, akik túl a harmincon biztos egzisztenciával, de élettárs, férj nélkül élnek, ám a gyermekvállalás csodájáról nem szeretnének lemondani. A tudomány elvileg lehetővé teszi, hogy ők is szülhessenek, a törvény azonban ezt megakadályozza, ugyanis a lombikbébiprogramot csak házas- vagy élettársak számára engedélyezi.

Számos negatív sztereotípia él a köztudatban a szinglikkel kapcsolatban: ők azok a harmincas nők, akik a Szex és New York című sorozat szereplőihez hasonlóan csak a karrierjükkel foglalkoznak, és eszükben sincs családot alapítani. Éretlenek, kiegyensúlyozatlanok és képtelenek arra, hogy normális párkapcsolatban éljenek. Bizonyára akadnak ilyenek is, a többség azonban diplomás, több nyelvvizsgával, biztos egzisztenciával rendelkező, érett nő, aki ilyen vagy olyan ok miatt még egyedül van. (Csak zárójelben jegyzem meg: a harminc feletti egyedülálló férfiakkal kapcsolatban miért nincsenek hasonló előítéletek?)

Ám amíg egy férfi jó esetben még évtizedekig képes a gyereknemzésre, a nők biológiai órája ketyeg, és sokan szinte mindent megtennének azért, hogy anyák lehessenek. Ha pedig valaki nem akarja azt hazudni, hogy „persze, szedem a gyógyszert”, és nem akar egy gyanútlan férfit „tudtán kívül” apává tenni, azt a törvény gáncsolja el. Technikai akadálya ugyan nincs annak, hogy ismeretlen donortól kapott spermával megtermékenyítsék, ám a törvény ezt az eljárást csak házasságban vagy tartós élettársi kapcsolatban élőknek engedélyezi. Mivel az említett lapban hetek óta folyik a vita a témáról, felvetődött, hogy esetleg módosítani kellene a törvényt, hiszen erre valós társadalmi igény van. Csakhogy a felvetés többféle kérdést szül.

Ha jogi szempontból vizsgáljuk a problémát, akkor a törvény diszkriminatív, hiszen családi állapot alapján kizárja az egyedülálló nőket a mesterséges megtermékenyítésből. Ha egy párkapcsolatban élő nő szülhet, akkor szingli társaikat miért kényszerítik csalásra? Miért akarja a törvény megfosztani a társadalom egyre népesebb rétegét a szülés elementáris élményétől? Ugyanakkor ha módosítanák a törvényt, az nem ásná alá a család intézményét? Kinek lenne jó, ha az amúgy is egyre terjedő egyszülős családmodell válna általánossá és követendővé?

Felvetődik egy sor pszichológiai probléma is. A gyereknek két szülőre van szüksége ahhoz, hogy kiegyensúlyozott és boldog legyen. Más kérdés az, hogy egyáltalán nem garancia a szülők házassága arra, hogy mindezt biztosítani tudják a számára. Akkor még mindig jobb csak az egyik szülővel élni, mint egy rossz házasság minden kínját végigszenvedve felnőni. Biztos vagyok abban, hogy a gyermekeiket egyedül nevelő anyák többsége mindent megtesz azért, hogy boldog, kiegyensúlyozott fiatalokat neveljen. Ugyanezt egy szingli is meg tudja tenni. Természetesen még egy családban is nehéz, emberpróbáló feladat gyereket vállalni, hát még egyedül, de mégis melyik egyedülálló szülő mondaná azt, hogy jobb lenne a gyermeke nélkül?

További gondot jelent, hogy milyen szándék vezérli azt a lányt, aki mindenáron gyereket akar. A magányát akarja oldani? Mert akkor bizony alaposan melléfog. Egy gyerek mellett éppolyan magányos marad, hiszen neki alapvetően társra van szüksége. Felvetődik az is, hogy nem önző szempontok vezérlik-e ezeket a nőket. Hiszen a gyerek nem luxustárgy, amelyet be kell szerezni, mert az irodában már mindenkinek van, és nekem is kell egy. És ki figyel a gyerek jogaira? Már magzatkorától fogva joga van az apával, anyával teljes életre.

A problémának számos etikai vonatkozása is van. Kinek az akarata hívja életre a gyermeket? Szabad-e egy nőnek eldöntenie, hogy egyedül akar-e gyermeket vállalni? Kinek szüli a babát? Magának? Mi jobb: meg sem születni, vagy apa nélkül felnőni? Jogunk van-e ilyen szinten beavatkozni Isten teremtő munkájába?

Várjuk az olvasók véleményét.

Á. R.